Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Simonyi Imre költeménye
• Vers-próza SIMONYI IMRE Örömre és egyszerűségre Örömre és egyszerűségre születtél és hogy megbocsáss — Nem isandán pislogva az égre, honnét beígért kárhozás riaszt kedved ellen a jóra, hanem, mert szeretsz végtelen — és nem szavaznál háborúra, bárha volnál békételen. Harcnak elég — ami belül dúl kétely és remények között, sebnek — ami pennád hegyén szúr, ha rossz jelzőbe ütközött, s tettnek '— hogy eligazodj végre sorsod s a világ dolgain, és csupán annyit bízz az égre, amennyi rája tartozik. A legendákat. — Nézd, e tájon a legenda is emberi. — Mondják anyai nagyanyádról: ott túl is egyre vermeli azt a tavaszi vetökrumplit — mint tette annyi éven át. — Nem emlegetnéd — nap se múlik: — az elhihető babonát. Hát így. — Suhogó álmodásod is lengjen mindig földközel — példázván lenti származásod. — — Mint magaslati őrszemen is lefelé vigyáz a strázsa, • ezért kémleli az eget; menny s föld között eligazodásra alulról vár feletet. Tekints alá hát. — Ifjúságod tájain immár nézz körül. Az elérhető magasságok ott nőnek, ami múlt mögül — s hogy föléd nőttek! — aki voltál a csermői vadalmafák alatt, mikor először szóltál két nép ügyében. — Hallanák bár még egyszer a régi hangot Szabó János, meg Urs Traján . .. (Félreverték a nagyharangot Csermőn azon az éjszakán!) Verd hát félre a félreértést mely közied s az ember között feszül: — a nyelvzavart s a sértést! — S miként a visszaköltözött a rég elhagyott óhazába: tanuld meg anyanyelvedet újra. — Nem a „fáj" némulása : a szókimondó szeretet az az ős nyelv, melyen megértett az elnémítottak hada. Azon beszélj hát — vérigsértett, s vérigsértő. — Lesz tán jó szava a közös nyelvnek: — békülésre sorsoddal, alig érdemelt kínokkal — s gyógyult feledésre: tette. — Hisz ma is testközelt, emberi testközelt sóvárgó vagy, miként a hajdani időkben! — ölelésre táró sorokkal is bevallani; kiáltani, ríni se szégyellő, hogy az őszön már könnytelen alig bírtad. — Milyen kísértet ült setétlő értelmeden?! — Alig bírtad a kirekesztett egyedüllétet, jeltelen magányt: — tébolyult rettenetnek kényszerzubbonyán, meztelen idegekkel, fagypontig dermedt reménnyel! — Csak tedd a panaszt! — — így oldódnak a jeges vermek, így nyersz forrósuló vigaszt: — vigaszt! — kételyre meg reményre — ha eltévedtél: — merre, hol? S örömre meg egyszerűségre vár-e még békés alkalom? Ez a hazád. — Itt voltál éhes kenyérillatú szeretet híján. — Hát itt vagy illetékes, hogy asztal mellé telepedj. Itt voltál rongyos? — Itt a boltja! S tán fűzik már gondos kezek azt a fércet, mely összefoldja kirojtozódott ideged. Itt botoltál? — Itt állj hát lábra! — Lesz, aki hozzád lehajol! — Itt keveredtél adósságba: tízévnyi verssel tartozol! S csak itt ölelhet jó bizalma jeléül majd érvényesen a nép nemzetté társult karja s a felszabadult értelem. 1953 4
