Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Koronás kegyetlenek (kisregény)

— Hirtelen sötét felhők gomolyodtak. Megeredt az eső. Vége lett a hancúrozásnak. Mindenki szomorgott. igyekezhettünk a rideg kőfalak mögé. Hirtelen jött, szinte kiszakadt belőlem az ötlet.

— Akarjátok, hoqy újból süssön a Nap? Várjatok! Egy fél óra múlva így lesz.

Magam is megdöbbentem, de félrevonultam az imazsámolyhoz. S alig telt le a harminc perc, szikrázó fényesség tündökölt az égbolton. Erre a pillanatra élénken emlékszem ma is.

Érthető: ekkor tudatosult bennem a kapcsolatfelvétel és -tartás lehetősége. Velük, akik közül egyik volt a Megváltó.

— Azt hiszem, ekkortól különültem el mindenkitől. Bizalmatlanul méregettek, s ösztönösen is éreztették: szerintük valami nincs rendben nálam. Nem keseregtem, sőt egyre inkább feltaláltam magamat. Sokat meséltek famíliám történetéről, ezekről a történetekről lefejtettem a körítést, s találkozhattam családom hajdani tagjaival.

— Próbáljuk meg! íme, akihez leginkább vonzódom. Szent László sudár alakja. Mindenki rajongott érte. A főrangúak és a legszegényebbek egyaránt. Arról azonban fogalmuk sem volt, hogy mennyit vívódott. Egyik levelében — 1091-ben írta Oderisius Monte Cassinó-i bencés apáthoz ;— ígv vallott, ekként summázta sorsát: „ . . . bűnös vagyok, mert a földi méltóság teendőit nem lehet előmozdítani súlyos vétkek nélkül”.

— Érted, mire célzott? A téves információkból következő ártalmas, később már módosíthatatlan döntésekre, a mások önérzetét sértő parancsokra, s arra, hogy az elsőség érzete majd mindenkit megszédít. A hozsannák, az alattvalói, a mindig önérdektől vezérelt hízelgések a Tökéletesség illúzióját keltik. Ö elhessentette a kísértés finom arcú angyalait. Megőrizte önkritikái készségét, s hitt abban, hogy a sors a legmagasabb poszton is szolgálatra rendelte. Erre esküdött, de a körülmények néha őt is megtorpantották, mellékösvényre sodorták. Rögvest rájött, mindjárt visszatért a helyes útra, ám önkéntelen hibáiért is vádolta magát. A kettősség kínozta. A vezetésre termett és az aszkéta birkózott lelkében, a szemlélődő és a cselekvő tusakodott karakterében. De kevés hozzá hasonló tündöklött ebben a famíliában, s hány szeszélyes, önző, végletes hangulatai között vergődő, indulatos bizalmatlan, kegyetlenkedő, bosszúálló.

— Emitt Kálmán, a hidegfejű, az olvasott, a tudós, a hűvös elméjű akit elbűvölt a trón, aki érte mindent feláldozott, aki megvakíttatta testvérét, Álmost, s annak fiát, a kis Bélát. Hogy ne lehessenek soha többé riválisai. Ezt az apróságot még kasztráltatni is parancsolta. Az emberséges alattvalók kímélték meg. Ha nem ilyen „humánusak” már kihalt volna az Árpád-ház.

— Gondolkodásában századokkal előzte meg korát, hiszen ő nyilvánította ki, hogy a boszorkányokról felesleges beszélni, mivel ilyenek nincsenek. Elfojtotta az igaztalanul fellobbanó máglyatüzeket, ám az uralomféltés mégis eltorzította jellemét.

— Talán a nők voltak a legelőrelátóbbak. Nem Gertrúd nagyanyám, aki zsarnokoskodásával fellázította maga ellen alattvalóit, hanem Erzsébet néném. aki tulajdonképpen előfutárom volt. Öt se tudták sehova tenni. Acsarkodtak ellene férje, Lajos, thüringiai őrgróf, rokonai, anyósa, Zsófia és sógornője. Ágnes. Megrökönyödtek, amikor így döbbentette meg őket:

— Minden teremtmény egyforma. A rang és a cím véletlenül hullott ajándék, olyan tálentum, amellyel a szegények, a szenvedők javára kellene sáfárkodni, hiszen mi is lehettünk volna nincstelenek, jogfosztottak.

Mindketten felhördültek.

22