Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Gombár Endre: A sarki kocsma vendégei (novella)
hez, ellenőrizni Zakariásnak a rendőrségen tett vallomását. Miután elmondta, miről van szó, megkérdezte: — Betegnek tartja ezt az embert? — Igen — válaszolt a vezető. — Ha így van, mondja meg legyen szíves, miért hagyta, hogy kiszolgálják? — Kérem, nekünk csak ittasokat nem szabad kiszolgálnunk, a tilalom betegekre nem vonatkozik. — Maga szerint mi Zakariás betegsége? — Valami idegrángása van, szörnyű pocsék dolog az ... — Más betegségéről nem tud? — Nem. — Köszönöm. Viszontlátásra — mondta a nyomozó. A rendőrségi vizsgálat hosszú hónapokig tartott. Josi, Majom és Gabesz néhány évi börtönt kapott, Zakariást három hónapi vizsgálati fogság után zárt intézetbe küldték. Dr. Ottokár volt annak az osztálynak a főorvosa, ahová őt helyezték. Angolosan nyírt bajuszával, előkelő testtartásával és nem 'kevésbé előkelő arckifejezésével úgy járt-kelt ott, mint előkelő idegen. Pedig itt minden tőle függött. Hat-hét beosztott orvosból és orvosnőből álló sleppjével minden második nap végigjárta a szobákat. Nem sokat időzött egy helyen. Jó indulatú arckifejezése mögött gúnyos fintor sejlett, amint feltette a szokványos „hogy vagyunk öregem?” kérdést a minden rendű és rangú ápoltaknak. Zakariás meglepődött, amikor a vizsgálati fogságból idekerült. Erre nem számított. Azonnal különböző orvosi vizsgálatoknak vetették alá. Fiatal, csillogó szemű orvosok, szelídarcú doktornők faggatták, szöveget írattak vele, ábrákat mutogattak neki, s megkérdezték, hogy mit ábrázolnak, szemét, fülét és a reflexeit próbálgatták. Aztán csillapultak a rángásai, mert rengeteg hibernal-injekciót nyomtak belé. Volt úgy, hogy két napig egyfolytában aludt. Nyomorult helyzete, kiszolgáltatottsága, a rabság azonban felháborította. Vécépapírból röpcédulákat készített. Egy ócska tintaceruzát megnyálazva ezeken a röpcédulákon hívta fel a világ figyelmét arra a jogtalanságra, melyet úgymond vele szemben elkövettek. A röpcédulákat reggel öt és hat óra között nagy óvatosan dobálta ki ’az ablakon. Napközben a zárt osztály női részlegéből vittek oda az ablak alá sétálni néhány jobb viseletű ápoltat, akik érdeklődéssel olvasták Zaki segélykiáltásait a vécépapírokon. Zaki, mivel nem volt egészen tisztában az ablak alatt sétáló hölgyek kilétével, boldogan szemlélte fentről, amint üzeneteit olvassák, böngészik. Gyorsan szaladtak a napok, hetek, de ő nem szabadult ki az ominózus intézményből. Lassan megszokta ezt az életet. Boldog volt, ha ebéd előtt megengedték neki, hogy lemenjen a hivatalsegédekkel a pincébe, és velük cipelje fel az osztály ebédjét a nagy alumínium kondérokban. Ez is változatosság számba ment az unalomig ismert tizenöt méteres folyosó és a nyolc szoba után. A pincében volt a konyha. Óriási tűzhelyeken főtt-sült az étel az ápoltaknak meg az orvosoknak. Elvégre az utóbbiaknak is kellett enni valamit. Ebben teljesen egyenlőek voltak az ápoltakkal. Egy alkalommal, amint a földszintre értek, kicsit elmaradt a többiektől. Nyitott ajtóhoz ért jobbra, amely az udvarra nyílt. Bágyadt napsütés világított be az ajtón és valami friss szag áramlott be kintről. Ilyet Zakariás már régen nem érzett. Eszébe jutott, hogy talán megszökhetne. Ha nyugodtan, feltűnés nélkül kisétálna az ajtón, átmenne az udvaron, talán azt hinnék, hogy valami mesterember, kissé hiányos öltözékben. Igaz, tréningnadrág és pizsamakabát volt rajta, ez utóbbit azonban eltakarta 22
