Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 2. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: Belelendül a színház Egerben
a kis rózsákat hímző leánnyá váljak. S mire az ügyelő hangszórón bemondja figyelem, harmadik csöngetés, mindenkit a színpadra kérek, készen álljak arra a pár órára, ami egy énekes színésznek az igazi életet jeleníti. Kopognak az öltözőmön. Tessék, szólok. Ferencsák János lép ibe. Frakk, 'kifogástalan megjelenés, biztonság. Nagyon megijedtem. Mindig is volt bennem és kollegáimnak is valami félelme, vagy ahhoz hasonló, megmagyarázhatatlan érzés vele szemben. Nem tudtam, hogy ő fog aznap vezényelni. Észrevette zavaromat, és nála szokatlan barátságos mosollyal odajött hozzám, megfogta a kezemet. Ettől a 'kézfogástól nyugodt is iéttem. Nem lesz semmi baj, figyelünk egymásra, nézzen rám, mondta Én a szempilláim alól nézni fogom a karnagy urat, de ezt csak maga fogja látni, a közönség nem, válaszoltam. Elkezdődött az előadás. Aznap este igazán éltem, így hát jói is haltam meg. Különös hangulatú lett a negyedik felvonás. Olyasmi történt velem, ami életemben soha. Egy pillanatra elveszítettem az eszméletemet, mikor megölelt Rodoltfó, a!zt sem tudom, ki énekelte, nem is az ő személye borított fél állandó önfegyelemben (tartotta öntudatomat. Én néztem Ferencsák kezét, ahogy megbeszéltük, ő figyelt engem, akivel először került össze ebben a darabban, és ez a feszült figyelem, a kö- teös munka és a muzsikálás szépsége teljesen elhódított, úgy hogy alig tudtarm elkezdeni a legdrámaibb pillanatát az operának, amikor azt énekelem, hogy „Nincs itt senki, azt hitték, úgyse alszom, tettetés volt, hogy hagyjanak magunkra”. Tényleg nem volt ott senki, csak 2100 ember a nézőtéren. A színész nagy mlagányossága a hároomfalú szobában. Ketten voltunk, az ő figyelő szeme és az enyém. Senki nem vett észre samtnit. Nagyhatású előadás volt. Vége, hosszantartó taps, többször a függöny elé mentünk, én boldogan mentem az öltözőbe. Az élettársam Upor Tibor várt rám a portán. Mi volt? — kérdezte. Karnagy (barátom, Ferencsák János, odajött hozzám, megrázta a kezem, megölelt, megcsókolt. Gyönyörű volt az előadás, a kézfogás, a csók, az ölelés, nekem szólt, meg volt velem elégedve, felleltem boldogan. BELELENDÜL A SZÍNHÁZ EGERBEN Jókedvünk évadja Mi, akik bemutatóról, bemutatóra beleskelődünk az egri színházba, meglepetéssel állapíthatjuk meg, hogy a bosszantóan okos időjósok zord telet jósoltak, aízt is, hogy majd az első kivirágzás, netán sikerszagú esték után jönnék majd a fagyasztó állapotok, az alattomos suttogások, hogy bizony igaza volt Benedek Miklósnak, az egyébként kitűnő (karakterszínésznek — még a a Szik óra-éra idején —, hogy nem érdemli meg Eger a színházat, mert a közönség nem annyiszor jön be a nézőtérre, ahányszor hívják. Már alkkor is vitatkoztunk a szakmához értő szakférfival, hogy 'kifutást kell hagyni ennék a városnak, mert itt felnőtt egy új értelmiségi és munkásréteg, amelyet, ha jól és jóval hívnak, jön, jön — miniden dekonj unktúra ellenére, akkor is, ha az „áfa” és a „teho” hull az egekből. S ha nem is nézzük meg a statisztikát, csak a nézőtér hangulatát meg az előadások táblás házait vesszük tudomásul, kitetszik: friss tavaszi szerélem alakult 'ki a közönség és a Gárdonyi Géza Színház között. Nézzük csak, mitől? A Lócsiszár és a Figaro házassága összerázta az együttest. Az egyéniségek megmutatták, hol és miiben igazán nagyok és mennyi őszinteség telik tő76
