Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Tornay Mari költeménye

Engemet az Isten szerencsével áldott,

Sok ellenség között békével megtartott,

Sokszor az ellenség nékem fejet hajtott,

Még az ausztriai ház is jó vitéznek mondott.

Dicséretem nekem mindenütt nagy vala,

Hírem minduntalan nevelkedik vala,

Mellyen a labanc is csudálkozik vala,

A rácz is előttem, csak úgy bujkál vala.

Jaj gonosz szerencse, mint bánál el vélem,

Híremben, nevemben meggyalázál engem,

Tovább hogy nem hagytál. . . élnem,

Ily kemény fogságba, miért vetél engem.

Jól tudom, hogy vágynak nékem sok irigyem,

Kik hazugságokat gondoltak'ellenem,

Kikben soha bizony semmi tudtom nincsen,

Azon igyekeznek, hogy elejtsék fejem.

Mindazáltal mostan kész vagyok halálra,

Kinyújtom nyakamat hóhér pallosára.

Nem irtózom tőle, bátran megyek arra,

Tudom lelkem megyen örök boldogságra!

Régi jó barátaim, ti megbocsássatok,

Néktek immár soha én nem szolgálhatok;

Fejenként kicsinyek, öregek és aprók —

Hogyha én vétettem, bocsánatot várok . . .

Ez néhány verset, aki megpróbálja,

Életét is annak eleibe adja,

Kinek van ez írva, az bátran mondhassa:

Én szegény lelkemet Isten nyugosztalja.

(A verset nem kell teljes egészében elénekelni, csak annyit belőle, amennyi a háttérben zajló néma játékhoz — és Bezerédj utolsó üzenetének java megértéséhez szükséges. Mire a lantos az utolsó verssort énekli, Bezerédj már a vérpadon térdel, a hóhér felemeli rá pallosát. Heves dobpergés, majd hirtelen csend, némaság. A fáklyák kialszanak. Sötét.)

(Folytatjuk)

TORNAY MARI

szállnak a kardszárnyú delfinek a hüllő-hold moszatja befed konyhaablakom mögött kuporgok a világítótorony itt feledett őre csak töklámpám világot

ELLOPTAK körülem a tengert

Töklámpa

16