Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Szalay István: Angyalok között (novella)
SZALAY ISTVÁN Az angyalok között Az egér megállt a lyuk szélén és hallgatózott. Fejét magasra tartotta, szeme mint parányi reflektor csillogott a félhomályban, bajusza radar módjára érzékelte az ürességet. Ezúttal az ágy alól bújt elő, mert az közelebb volt az asztalhoz, ahol az öregember enni szokott. — Legalább néhány morzsát találnék! — gondolta, és kopott, szürke bundáját megkaparta a lábával, amely nála mindig a tehetetlenség és a tanácstalanság jele volt. A tágas, hideg konyhában ínycsiklandozó illatok helyett kesernyés füstszag terjengett, és éppen olyan csendes volt minden, mint a föld alatt, az egérlyukban. A fiaira gondolt, akik a télen már szépen felcseperedtek, de most ebben az üres házban éhezni kényszerülnek. Az ágyon megmozdult az öregember, az egér egy pillanat alatt visszabújt a lyukba. — Ha él, akkor eszik is! Egy ideig nem történt semmi, csak a szú percegett az ágydeszkában és a láncos falióra morzsolgatta az időt. Az egérgyerekek szertefutottak föld alatti járataikban, de a düledező vályogházban nem kedvezett nekik a szerencse. A macskától nem kellett félteni őket, mert amióta a tanyáról a faluba, költöztek az emberek, azok is elkódorogtak a puszta sivárságából. — Macskák! — tűnődött az anyaegér, majd arra gondolt, hogy amíg macskák voltak, addig a házakban bőven akadt rágcsálnivaló. Sok család lakott a tanyán, az istállók tele állatokkal, a magtárak búzával, a kamrák szalonnával... Szájában összefutott a nyál. sovány bordái között nyilallást érzett és korgott az üres gyomor. — Elfelejted, hogy a macskák egérrel éltek? — cincogta a társa a háta mögött. — Nem mindegy, hogy mitől pusztulunk el? — kesergett az anyaegér, és elszántan előmerészkedett az asztal lábáig. — Mi lehet az asztalon? Az ágy nagyot csikordult, az egér összehúzta magát, a vénember pedig sóhajtozva feltápászkodott, és lelógatta az ágyról a lábát. — Ennem kellene valamit. A tűzhelyre pillantott, amely most innen a meleg ágytól elérhetetlen messzeségre tűnt. Kint havas, fagyos szél nyüszített, a jégcsapok mint hosszú pipaszárak lógtak az eresz alatt, és ha jól számolta, már harmadik napja, hogy a havas fergeteg körülzárta az elhagyott tanya egyetlen lakóházát. Barna Márton már évek óta nem várt senkit a gyereken kívül, aki hetente kétszer bevásárolt neki a faluban. Többnyire biciklin jött a fiú, vagy valamilyen alkalmi járművel a tsz-tanyáról. ilyenkor aztán segített tuskót hasogatni, megtöltötte vízzel a hatalmas dézsát, amelyet' az öregember mindig a konyhában tartott. — Szomjan már nem veszek! — mondta a fiúnak, amikor csordultig telt az edény. — Helyette éhen hal vagy megfagy egyszer — ijesztgette a fiú, de ő ilyenkor csak nagy borzas fejét rázta makacsul. — Magának már a faluban lenne a helye! Egyszer majd én is faképnél hagyom... 17
