Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Restye Illés: A menekülő
RESTYE ILLÉS A menekülő Megigazítja pici, fehér kötényét. Mégegyszer belenéz a rozsdafoltos tükörbe. A kozmetikus valami újfajta pakolást kent az arcára délelőtt. Az ujjaival megpaskolja arcát. Kifejezetten kisimultak azok a mély, rosszindulatú ráncok a szeme alatt. Vagy négy évet fiatalodott. E percben nem mutat többet harmincötnél. Bezzeg hajnali négykor?! A lábaival gondban van, éjfél után szinte mindig sajognak. Nagyot sóhajt. Hamarosan utoléri a klimax! Jobb nem is gondolni rá! Este tíz óra. Szimpla hétköznapi forgalom. A kisváros egyetlen éjszakai bárja a „Gyöngy”. Vaskos, kerek asztalokkal, bordó plüss székekkel, a bejárattal szemben hosszú pulttal. Ez Éva állandó helye. Sokkal inkább szeret itt dolgozni, mint hónapokkal ezelőtt, kinn az asztalok között. Innen csaknem az egész termet beláthatja. Amikor ideje engedi, egyenként megnézi magának a vendégeket. Az érdekesebb arcoknál elidőzik. Sokszor perceken keresztül bámul egy-egy arcot, s igyekszik viselkedéséből következtetni személyiségére. Ezt a fajta szórakozást csak olyankor engedheti meg magának, mint ez a mai álmos szerda este. Ilyenkor a főnök be sem jön. A főnök kövér, hangosan szuszog, cukorbeteg, és nem iszik csak vizet jéggel. Ma viszont biztos nem jön be. Házassági évfordulóját ünnepli arannyal teleaggatott, frigid feleségével. Ezen Éva elmosolyodik. Házassági évforduló! Ropogósán tiszta ágynemű, mosolygós, szappanszagú gyerekek, friss virág a vázában, vaskos fényképalbum a hálószobaszekrényben. Meghitt, meleg karácsonyok, meghitt, bensőséges névnapok! Furcsa, hogy ő mindebből kimaradt. Végérvényesen, helyrehozhatatlanul. Éva a poharakat lötyböli. Időnként megakad a szeme a férfin. (Ö az egyetlen, aki a pultnál tartózkodik.) Pámapos borostái ellenére is vonzó, s nem lehet több harmincnál. Éve elébe teszi a kis pohár konyakot. A férfi fel sem néz az újságjából, mikor megköszöni. Láthatóan minden figyelmét leköti az, amit az újságban olvas. Aztán halványan elmosolyodik és beletúr a kissé gyérülő hajába. Felhajtja italát, közben találkozik a tekintetük. — Itt mindig ilyen áporodott a hangulat? — kérdi a férfi, a poharát forgatja két tenyere közt. — Ilyenkor hétköznap igen, ez egy kisváros. — Egy ilyen kisvárosban mit csinálnak az emberek így esténként? — Ugyanazt, mint bárhol. — Éva fél füllel a közben beérkezett fiatal pincérlány rendelését hallgatja. — Sehogy sem illesz bele a képbe. — Egyáltalán nem kell ilyeneket mondanod. Akkor inkább ne beszélgessünk. — Jó, jó, De ha egyszer csak ilyen marhaságok jutnak eszembe?! A férfi átnyújtja poharát a pult fölött. Éva teletölti. Egymásra mosolyognak. — Te vagy sokat ittál, vagy nagyon unatkozol? — Az utóbbi. — Én aztán nem foglak feldobni. — Pedig rám férne. 29
