Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Szakonyi Károly: Útrabocsátó
SZAKONYI KÁROLY Útrabocsátó Hozzászoktunk már, hogy fiatal (pályakezdő) prózaíróink elképesztően bravúros stílustechnikával jelentkezzenek. Sokuk egyetemet végzett, főiskolán tanult, doktorátust szerzett, s bár nálunk nincs íróoktatás, mégis valahogy úgy, ahogy amerikai kollégáik, akiket egynémely fakultáson professzorok dresszí- roznak íróvá, megtanulták a mesterséget. Eredetiségüket ugyan inkább az eredetiek utánzása adja, de mivel mindig új és újabb stilt találnak másolásra, a hatás sohasem marad el: megelégedetten bólogotunk. Hosszú évek óta tapasztalom, hogy debütáló novellistáinkból egy-egy Franz Kafka, Alan Robe-Gril- let, J. .Heller vagy Updike szól, de ebben nincs semmi kivetnivaló, mindig is mestereket választottak a kezdők. (A mi időnkben Hemingway volt a példa!) A még modernebbek, az úgynevezett „szövegek” írói is a nyugat-európai új- avantgarde művelői közül választanak maguknak tanítókat. Ez is rendjén van. A baj csak az, hogy a stílussal együtt a tartalom is „tanult”, nagyon is irodalmi, az irodalomból táplálkozó, belterjes, empátiával átvett, stb. Ifjú íróink legtöbbjéhez ily módon már „megművelten” jut el az élet-anyag. A valódiság csupán annyi, hogy a másoló a példaképpel rokon lélek, de legalább is azonos világszemléletű és életérzésű. Az amerikai irodalomnak is az lett a baja mára, hogy literátori, hogy atelier, hogy beltenyészetű rétegirodalom. Persze, helyes, ha gyötri magát a kezdő, hogy kimunkálja a maga stílusát, hogy meglelje saját hangját. Hogy mással összetéveszthetetlen mesterségbeli erényei legyenek, még mielőtt közlésre szánja el magát. De helytelen, ha csak erre figyel, ha mindenáron poéta doctus akar lenni, anélkül, hogy volna megélt, megérlelt eredeti mondandója. Az író elsősorban az életet ismerje meg, s történetei kifejezéséhez keresse meg az eszközeit. Volt idő, nem is olyan régen, még a mi indulásunk idején is, az ötvenes évek végén, amikor számos író, már nem éppen ifjan, csak talán fiatalon, a műhelyek, gyárak, irodák falai közül, a földekről jutott el az íróságig, keservesen küzdve a kifejező nyelvvel, a megélt tapasztalatok irodalommá alakításával. Még előbb is így volt ez, kivált a két világháború között, amikor elkezdték szenvedélyesen felkutatni városon és falun egyaránt az úgynevezett őstehetségeket, azokat a proletár és paraszt zseniket, akik csak kevés iskolát járhattak, de aztán autodidakta módon képezték magukat, mert írók, művészek akartak lenni. Móricz Zsigmond egyike volt azoknak, akik felkarolták őket, és szorgalmazták érvényesülésüket. De a polgári írók közül is sokan, például Zi- lahy Lajos úgy vélték, hogy a valóság irodalma megtermékenyítőleg hathat az egész magyar irodalmi életre. Ez az őstéhetségkultusz aztán odáig fajult) hogy szinte szégyellnivaló lett az iskolázottság, a képzettek már-már gyanússá váltak, hogy t. i. nem is lehetnek eredetiek, hiszen élményanyaguk — csupán literátori mivoltuk miatt — másodlagos. Értenek ugyan a mesterséghez, de nem a hétköznapok mélyéről hozzák szociális érvényű mondandóikat. Ez persze ostoba túlzás, az őstehetség előtt megnyitva az utat azonban kétségtelenül hasznos volt. Restye Illést őstehetségnek tartom. őszintén szólva nem sokat tudok róla. Személyesen nem ismerem. Jóideje már, hogy először küldött postán novellákat Gyuláról, ahol él. Félve olvasom a hozzám érkező kéziratokat, nemcsak azért, mert nagy kínszenvedés rosszal olvasni, hanem mert legtöbbször az ember kénytelen kiábrándítani a feladót: irományainak nincs irodalmi értéke. 27
