Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 1. szám - SZÍNHÁZ - Sárhegyi István: Bodrogi színháza

adatok elvégzik. Ez csak plusz tevékenységgel megy. Az alapmunkáért itt

is csak az alapbér jár. Ezek hozzávetőlegesen az egész országban azonosak, s ezt közel sem tartom helyesnek, ugyanis egy Nemzei Színháznak jóval többet kellene fizetnie, mint kisebb „társainak”. Én tehát az alapbéreket is defferenciálnám, már legalábbis a Nemzeti és a többiek közt. Így az előbbi, kiemelkedő pénzekért kiemelkedő tagokat szerződtethetne. Nálunk is csak az eladható termék hozza a forintokat. Ha megszűnik a hiánygazdálkodás, ha lesz bőven operett, tragédia, vígjáték, krimi és a többi, akkor az már hozza magával azt, hogy mindenből magasabb minőséget kell adni ahhoz, hogy a néző újra odajöjjön. Akkor a közönség a válogatásával már minősít is. Aki elmúlt már harminc-negyven éves, az emlékszik arra, hogy volt egy idő, amikor azt mondtuk: veszek egy orkánkabátot. Se minőséget, se márkát nem említettünk mellette. Most, hogy tízféle orkánból is válogathatunk, csak azon kell töprengeni, hogy a legjobb minőségűt vegyük.

— ön tehát úgy látja, hogy a színháznál is érvényes a hiánygazdálkodás?

— Itt vegyesebh a dolog. Elébb már említettem — s bizonyára nem mindenki ért egyet velem —, hogy egyesek azt állítják, hogy olyan színházat kell összehozni, amilyent ők elképzelnek, s ha tetszik az embereknek, tetszik; ha nem, nem. Ez persze, az az álláspont, amely figyelmen kívül hagyja a fogyasztót.

— Kérem, árulja el, hogyan kereshet a Vidám Színpadon egy színész többet az alapbérénél.

— Van egy tervezett előadásszámunk, egy tervezett bevétellel. Az e fölötti plusz előadások plusz bevételeket hoznak, s ebből részesednek. Játszunk továbbá éjszaka is és külső helyeken is, ahová olyan programokat viszünk, amelyeket nálunk nem adunk elő. Kapcsolatban állunk a televízióval, s az ottani produkciók bevétele is a miénk. Egy közös kooperáció során átépítettük a kisszínházat, mégpedig olyanná, hogy majdnem kétszázas nézőtere van. A költség kétharmadát mi biztosítottunk, a fennmaradó részt a tévé. Ez mindkét félnek előnyös, hiszen az ottani bevétel minket illet, a televíziónak viszont nem kell terembért fizetnie, mert az említett módon több évre beszálltak. Megtakarítás az egyik oldalon, több pénz a másikon, azaz mindenki jól jár. Meg kell jegyezni persze, hogy itt nemcsak a mi gárdánk lép fel, hanem más társulatokból is jönnek.

— Ezek a törekvések idéztek-e elő valamilyen polarizációt a művészek között?

— A plusz elfoglaltságot vagy vállalja valaki, vagy nem, az ő dolga. Meggyőződésem, hogy ez az elgondolás jó, s most ez a feladat, hogy ismét előre kell lépni. Jelenleg az a rendszer, hogy van egy alapfizetés, s ezért a művész elsősorban ennek a színháznak a tagja, másodszor köteles egész esztendőben próbákra járni. Mi azt tesszük, hogy egy-egy előadásért — a színész „nagyságától”, a szerep jellegétől függően — száztól ötszáz forintig terjedően osztunk szét kategóriapénzeket. Miért találtam ki? Láttam olyan fiatal színészt, aki kiköpte a tüdejét, annyit játszott éjjel-nappal, de mert ő „fiatal színész”, csak kis pénzt visz haza, mert a kezdőfizetése olyan, hogy abból csak éhen- halni lehet, hiszen még a lakbért sem tudja kifizetni. Na már most... Ha egy ifjúra nagy szükség van és nagyon sokat játszik, akkor — bár az alapfizetése kicsi — a kategóriapénzekkel — pláne, ha főszerepet kap — mégiscsak jobb anyagi körülményeket teremthet magának. Ha valaki abszolút főszereplő, mindegy, hogy hány éves, kap négyszázötven-ötszáz forintot. Ha nagyon nagy szinész, játszik egy közepes szerepet, annak is annyi jár. Abszurd dolgot mondok ... Tegyük fel, van egy ifjú titán, aki csupa főszerepet ját84