Hevesi Szemle 15. (1987)

1986 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Polner Zoltán: Zsigray Juliannával - bizalmasan

— A másik: ,,1944. március 19-én, Magyarország német megszállásakor megtagadta a további munkát ezért üldöztetésben volt része”.

— Nézze, én a háborút az első perctől kezdve elleneztem. Hozott valaki — nem mondom a nevét — a gyereklapba egy háborús verset. Arról szólt, hogy az ő jó apja kint van a fronton és harcol a bolsevikok ellen. Visszaadtam neki: Ezt vidd n fenébe! Én ilyet nem közlök. A Sajtókamarából többször fölszólítottak, „viselkedjen rendesen!” Amikor aztán a németek megszállták az országot, nem mentem be dolgozni. Az akkor már nem volt Magyarország. Az borzalom volt. A kiadó, a Singer és Wolfner cég azonban továbbra is folyósította a fizetésemet — titokban. El sem lehet mondani, hogy bántak akkor egy íróval. Persze, nem meghatottságból tették, hanem mert sokat kerestek rajtam.

— Hogyan folytatódott pályafutása a felszabadulás után?

— Engem három perc alatt igazoltak. Később azonban Sötér Istvánnal, Illés Endrével, Örkény Istvánnal együtt engem is kitettek az Írószövetségből. Pedig a felszabadulás után rögtön tagja lettem az Írószövetségnek és az Újságíró Szövetségnek is. Ám az utóbbi is lemondott rólam, hiszen olyan szegény voltam, hogy a tagsági díjat sem tudtam befizetni.

— Ezek szerint nehezen vészelte át azokat az éveket.

— Nézze, ha valaki olyan flancos alak volt mint én, annak azért volt annyi ékszere, meg ezüstrókája, hogy abból megélt. Persze, dolgoztam is. Uzembenf!) Azt még meg kéne írnom. Hát az valami csodálatos volt. A munkások nagyon sokat segítettek, és milyen kedvesek voltak. Tudja, mit csináltam, kézigránátokat. Ez a koreai háború idején volt. Az volt a legnagyobb szám, hogy az üzemvezető elvitt engem vacsorázni. Hát az tündéri eset volt.

— Hadd kérdezzem meg, hány könyvet írt?

— Körülbelül harminc könyvet írtam. Néhány közülük olasz, angol, német nyelven is megjelent. Novelláimat pedig osztrák és svájci lapok közölték. Legfontosabb művemnek a Szűcs Mara házassága című könyvet tartom, de a Tékozló életet is szeretem, amelyet Reményi Edéről írtam. Örülök annak is, hogy a felszabadulás után is megjelenhettek műveim. A Sugár úti palota nyolc kiadást ért meg, a Tragikus keringő hármat, de napvilágot látott a Merénylet Napóleon ellen című könyvem és a Csendességi fogadalom kötetem is. Panaszra nincs okom.

— Most min dolgozik?

— Egy új regényen dolgozom. Be kéne már fejezni, de nagyon fáraszt. Unom. A címe? A szerelem légköre■ Egy festőről szóló regény.

— ön 1969 óta Kiskunhalason él. Miért költözött éppen ebbe a városba?

— Én a Szabadság-hegy déli lejtőjén laktam Budapesten. Sajnos, nagyon rossz volt a közlekedés. Akkor elhatároztam, keresek egy olyan várost, ahol nincs az utcákon lépcső. Hogy miért éppen Kiskunhalast választottam, azt megírtam a Nők Lapjában. Majd lapozza föl.

— Gondolom, azért kapcsolatot tart régi barátaival?

— Nagyon szeretem a jó társaságot, és hiányoznak a barátaim. Rendszeresen lejárok Szigligetre, az alkotóházba. Ott nagyon jól érzem magam. Most már azonban hátráltat a betegségem. Hogy kiket becsülök, kik a barátok? Jó barátom Feleki Laci, aki azt a remek Napóleon-könyvet írta. Nagyon szeretem Galsikát, Galsai Pongrácot. ő kiváló koponya, nagyon tehetséges. Olyan rettenetes természetem van, hogy azonnal megérzem a tehetséget.

— Máskülönben, hogy telnek napjai?

49-