Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 1. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Nagy Andor: Az oktatási törvény szelleme és a jövő iskolája
A végrehajtási utasítások ugyan várattak — sőt részben még (például a felső- oktatásban) most is váratnak — magukra, de a türelmi időt is jelentő tanévünk lehetőséget biztosít a paragrafusok megismerésére, a velük való azonosulásra, a törvény helyi alkalmazására. 2. Igen színes ez esetben is a kép, amelynek milyenségéhez természetesen hozzá tartozik az is, hogy mennyire alaposan ismerik a törvényt. Van olyan is, aki csak bírálja, de valójában keveset tud róla. Akadnak, akik a feltételek hiányára hivatkozva vonják le a konzekvenciát, s jutnak el igen messzemenő következtetésekig. Nem újabb dokumentumokra, sokkal inkább pozitívabb szemléletre lenne szükség — hirdetik —, hogy a nemzeti jövedelemből nagyobb legyen a részesedés, hogy az iskola, a pedagógus nyerje vissza tekintélyét, azt a rangot, amit Lenin sokat idézett írásában fogalmazott meg. Az anyagi feltételek javítása helyett született a törvény — állítják mások —, ami önmagában semmit nem old meg. Megfelelő feltételek nélkül, illetve hiányos feltételekkel nem képzelhető el jelentős fejlődés. E törvény a demokratizmusra épít, de a demokrácia sok esetben csak jámbor óhaj, amit még csak most próbálunk igazán gyakorolni. Az alap tehát hiányos, hagyományokban igen szegény ... A gyengén funkcionáló területeken a nagy önállóság meghirdetése helyett, a centralizált vezetés látszik valóban eredményesebbnek. Vajon azért kapnak-e nagyobb önállóságot az intézmények, mert a központi irányítás képtelen volt megbirkózni feladataival a sok-sok személyi és szervezeti változtatás ellenére? — teszik fel a kérdéseket. Az iskolák vezetőitől azt várja a törvény, hogy ne csak a szakmához, a pedagógiához, a pszichológiához, a nevelésszociológiához, a számtalan szaktárgyhoz értsen, de tájékozott legyen a vezetéselméletben, a jogi és a gazdasági kérdésekben egyaránt. Bizony nem könnyű ilyen igazgatót találni. Hát még választani! Miért szűnt meg a rendtartás, mi értelme létrehozni az iskolatanácsot minden iskolában, városon és falun egyaránt, hogyan lehet a szülők nagy többségét partnerré fejleszteni, amikor az iskola felé se néz, gyermeke se érdekli, hát még annak tanítói... A feltevések jogosságához alig férhet kétség, a válaszadás se egyszerű, jóllehet társadalmunkban lassan divattá válik, hogy számosán csak a problémákat érzékelik, meg se kísérlik azok megoldását, némi optimizmust jelentő perspektíva felvázolását. A törvény fogadtatásának másik végletét jelenti, hogy vannak, akik oktatásügyünk új korszaka nyitányának tekintik 1986 szeptemberét, a törvény bevezetését, amely minden eddiginél többet ígér. Az oktatási törvénytől várják az iskolák önálló funkcionálásának, belső irányításának megvalósulását, a demokratizmus érvényesülését, az állandó kapkodást eredményező központi és helyi rendelkezések megszűnését, a pedagógushivatás tekintélyének helyre- állítását, értékének elismerését, a nevelés folyamatában megvalósuló természetes munkamegosztást, a szülők nevelőszerepének növekedését, a tanulókkal való differenciált foglalkozás lehetőségét, a kísérletezést, a merev tantervi keretek megszűnését, az esélyegyenlőtlenség múlttá válását stb. Minkét végletes értelmezés helytelen. A túlzott várakozás éppúgy megbosszulja magát, mint értékeink alábecsülése. Az Országgyűlés által elfogadott törvényről lévén szó, a továbbiakban nem lehet feladatunk a minősítés, sokkal inkább a végrehajtás. 53
