Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Lehoczky Károly verse - Pécsi István: Az idegen (kisregény)
a Tökéletesség teljes eszik özarzenáljáit. Engem idelöktek korábbi boszorkánykonyhátok elfuserált műhelyébe, hogy a végleges korrekcióhoz szenvedő alanyként, példamutató áldozatként gyűjtsem az információkat. Extra gépezetben szorongok, amelynek minden pordkája tévútra csábít. Mégsincs, nem létezhet számomra megbabonázó szirénének vagy moscfly. Szobrász lettem véső, kalapács nélkül, vagyis foggal, körömmel kell mesterivé gyúrni azt a testi-lelki köntöst, ami magamé is. Sziszifuszinak tűnő megbízatás, de nem léphetek vissza, mert belém dübörög ezernyi intelmetek, mert a kettősség, a többitől elütő másság nem hagy megpihenni, holott szomjúhoznám az üde- zöld oázisok ózondús atmoszféráját. Mit adtatok nekem iránytűként, védőpajzsként? Legfeljebb tanácsokat ahhoz, hogy miként fabrikáljam meg ezeket. Nem, ez nemcsak a talán jó néhány létre vállalt fajtám dühe, hanem a messziről száműzött szomorgása is, hiszen kimondatlanul is áhítozom közétek. Ezért vadászom azokra a sajtóközleményekre, amelyek nyomaitokra utalnak: Majdhogy világos, mit illene igazítani ezen a vázon, amelyre telepítettetek, de ti csak a pszihé nemesítésének névtelen prófétájává parancsoltatok, hogy idegenként sehol se legyeik honols. Tudományotok fortélyait töröltétek emlékezetemből, adományotok mindössze az, hogy -észlelem, rögvest és precízen felfogom a környezetemben levők legrejtettebb indulatjait is, vagyis kizárólag a védekezés, a kitérés hiánytalan mechanizmusát plántáltátok belém. Hát igen, van azért ebben logika. Ennyi oltalom elég ahhoz, hogy betölthessem missziómat. Értem, világos, ez a pályám, de egyre jobban vágyom kitörni ebből a kettős szorításból. Vagy jobbra vagy balra. Nyertetek, ne is folytassátok, minőikét oldalú renegátságomért búsásan adóztam, így hát mindenütt jelen vagyok, de sehol sem lehetek bennszülött. Az öröm íze nem kielégülég, a keserűség nem taszít letargiába. És még számvetést készítsek! Az a kékség gomolygott, aláfestésként különleges zene szublimálódott tömör, megfellebbezhetetlen mondatokká: — Másfelé nincs jelzőtábla. A feladatot senki sem végzi el helyetted. Ne méltatlankodj, mert a tetteid egyre egyértelműbbek. Nézd csak ... ! A zavart asszony elmúlt már hetven. Cikkemet szorongatja kezében. — A párom menthetetlen. Ez ai szer használna néki? Ugye nem küld el... ? A majd keresztre feszített, de mégis sziklaszilárd, zseniális feltalálóra gondolok, arra, hogy a másokért bonyolított partit egyszer sem adná fel. Mar a kezemben is a telefonkagyló. A hála kifejezéseit elhárítom, de ő nem hagyja abba. — Köszönöm, hogy emberszámba vettek, felvilágosítottak, s nem kezeltek félvállról. Akkor is, ha nincs egyetemi diplomám. Válaszolnom kell. — Semmi különbség köztünk. Valamennyi bajba jutottat kötelesség felkarolni. Felszabadult fények simították ráncait... Megint egy képsor. — A néni eszméletlenül fekszik. A mentősök otthagyták. Állítólag nincs életveszélyben. Nincs töprengés. Tárcsázom a vezető főorvost. Ötöl-hatol, rádörrenek. — Egy órán belül tájékoztasson. Hadd ne minősítsem most az eljárást. Ismét panasz. — Elbocsátottak, pedig jól dolgoztam ... 25
