Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 4. szám - VÉSŐ - PALETTA - Farkas András: Agárdy Gábor ikontárlatáról

is kívánunk válaszolni. De az tény, hogy egy külföldi kirándulás során földindulás szerű változásnak kellett bekövetkeznie Agárdy Gáborban. Hűek leszünk a kapott fordulathoz és hisszük, hogy egy vihar sodorta be a művészt egy pravoszláv templomba és ott, az ikonosztázia halvány ragyogásában az arcok, a mozdulatlanság szédületes fegyelme, a pillanatok viharzása feletti iszonyú nyugalom elkápráztatta őt. Ne legyünk kicsinyhitűek! Akik életünk egy-egy kritikus szakaszában, a vargabetűnek abban a bizonyos szorító hurkában átélték már a végveszélyt, a döbbenetes eseményt, amely független a szándéktól, az akarattól és attól, hogy mi milyen távolságra érezzük magunkat önnön életünktől és a mindent megvilágító értelemtől, azóknak nem kell különösebben megmagyarázni, hogy ilyenkor hangokat is hallunk, pedig senki nem szól hozzánk, látunk fényeket és árnyakat, amik sohasem is közelíthettek ránk. És ez mind megmarad, kitörölhetetlen emlékké súlyosodik. A jobbik esetben nem teszünk örökre kötelező fogadalmat, vagy ha igen, igyekszünk gyorsan elfelejteni, mert a szorultság, a szorítás, a kényszer ugyebár az erők egy bizonyos csoportosulása és ha a görcs feloldódhat, miért is ne térnénk vissza a régi kerékvágásba.

Agárdy Gábor is visszatért talán abba a régi kerékvágásba. Látszólag. Játszott tovább, mert kedvenc mondása szerint ő csak egy színész, jobbik hangulatában inkább bohócnak nevezi énjét. De érezte, mert a későbbiekből kitűnően éreznie kellett a hiányt, annak a pillanatnak, vagy órának elveszett varázsát, amely ott megragadta. A hiányt, mindig is igyekszik pótolni az ember, ez egyik* legfontosabb lelki tulajdonsága. A készség a rajzra és a festésre már gyerekkorában kiviláglott. Ha az ikonok által keltett hatás elveszett, kellett ikonokat csinálnia, hogy a hiányérzete megszűnjön. Vagy inkább "annak a világnak" az előteremtése foglalkoztatta, mint a tevékeny embereket általában az is izgatja, miként jutok olyan dolgoknak a végére, amik eddig felettem vagy rajtam kivül álltak? Az eredmény felől vizsgálva ma már mindegy, melyik szála-a gondolatnak, az elgondolásnak volt erősebb, honnan vette az akarat a gyújtást: megtanulta a tennivalókat, a szakma alapszabályaitól a magasabb rendű fogásokig. De téved, ha valaki azt hiszi: a formai problémák felfedezése, az ismeretek megszerzése egymagában elegendő lett volna ahhoz, hogy ezt a külön világot, ezt a nekünk és számunkra szokatlan és különös atmoszférát csak formai jegyek között eligazodva meg lehetett volna teremteni. A lélek ráhangolódása, a rejtjelezett kifejezéseknek belső megértése, a tartalomnak a követése egészen a forrásokig szükséges volt és lehetett ahhoz, hogy az Agárdy által megfogott, megfestett "szentek közössége", egy megrendítő- en egységes világ szemléletté áll jón össze.'

És ez csak az egyik oldala ennek az Agárdy-jelenségnek. Az ikonok általában a hit által teremtett világot mutatják be, azt az időfelettiséget, amit a lélek a maga saját tartományának fog fel. Talán éppen azzal az érzelmi megközelítéssel, hogy itt mindig és mindenfelé lehet bolyongani, a belső lendületek, a lélek erői, hatalmai, a köznapi realitásoktól megfosztott időnkívüliségben az a más természet, a dolgoknak az a más rendje érvényesülnek. Ha az arcok mögé, mellé egybeol85