Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 4. szám - TUDOMÁNY - Sipos Lajos: Nemes Nagy Ágnes: A hegyi költő

Babits-archoz, amelynek néhány vonását szeretném kirajzolni ..." — található A hegyi költőben.

A hegyi költő legfőbb jellegzetessége így egy látszólagos paradoxon lett: az "eljárásmódok" felderítésére irányuló objektív szándék és a költőként véghezvitt szubjektív interpretáció közötti ellentmondás. Nemes Nagy Ánges ugyanis leplezetlenül költő ebben a könyvben. Mindenekelőtt ezt mutatja az alkotás stílusa. Nyomatékosító szóismétlések, paralelizmusok, kérdések, felkiáltójel nélküli felkiáltások, versbe kívánkozó, kötőjellel összekapcsolt szinonimák, antonímák vagy egymáshoz képest közömbös alakok, képes beszéd, egymásra csapó egy szavas mondatok, a mondatépítésben sokszor megvalósuló poetica licentia jelzik ezt. És a telitalálat cím. A "hegyi költő" ugyanis sokszoros értelmű. Az olvasás előtt a témában járatlannak értéktartalmakat sugalmaz, a Babits-élet ismerőiben fölidézheti az esztergomi Előhegyet, esetleg azt a rajzot, melyet tán Halász Gábor készített amolyan iskolás irkafirkaként a hegy tetején álló Babitsról és a hozzá zarándokló literátorokról, megidézhet egy vers-szituációt a prófétaként fent csücsülő, visszavonult, de a világot figyelő-ügyelő költőről. Ezt a lehetséges képzetkört Nemes Nagy Ágnes a Mint különös hírmondó elemzése közben egyberántja, s az "öreg Batbits költészeté"-t a hegyérzés egyik itineráriumaként, útinaplójaként említve új dimenzióba emeli. A legutolsó fejezet aztán mindehhez hozzákapcsol még egy másik értelmet is. A magassághoz asszociálható etikai-esztétikai abszolu- tumra törekvést. Ebben az értelemben lesz Babits a mai magyar irodalom jelentős részének természetes ősévé; Nemes Nagy Ágnes szóhasználatában: a Nyugat hegyláncon belül a legtöbb folyót útjára küldő "hegy"-gyé. A cím így, az alkotás része, akár egy jó vers esetében, feszültség-növelő funkciót tölt be. Mégpedig úgy, hogy a mű végén, a "zárlatiban is föllvillant valami újat, váratlant, gondolkodásra késztetőt.

De poétára vall a könyvben az a mód is, ahogy Nemes Nagy Ágnes a költők köztársaságának a szuverenitása fölött őrködik. Láthatóan és természetesen "retteg" az "irodalmi parancsuralom" minden fajtájától, vitathatatlannak tekinti a költő jogát bárminek a befogadására, megélésére, kifejezésére. Elveti a minősítő-besoroló cimkék versre ragasztását, a ki- és fölhasználást. Rokoszenve, mint az eszményi köztársaság minden polgáráé, kizárólag etikai alapú, s eleve az üldözött pártjára állító. Az 1950-es években volt Babits-ellenesség éppen ezért még ma is megrázó élménye. Egyrészt az olvasó megcsonkításának szándékát utasítja el benne ("nem engedem kicsavarni a kezemből az érték egy darabját sem" — írja) másrészt az életét meghatározó, generációjának példát adó költő meg nem értésének a lehetőségét veti el. Ezt a meg nem értést pusztán csak elutasítja, ha mögötte korszak kívánta- parancsolta félreértést lát, mint a Babits halotti maszkja című cikkben, vagy a Babits kontra József Attila vita esetében. Ha azonban ebben gondolkodói tévedést, eredendő ellenszenvet esetleg kvalitás- érzék-hiányt kell minősítenie, akkor hangja éles, iróniája metsző, gúnya túlzó (és bizonyos vonatkozásban már igaztalan) lesz.

74