Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Szalay István: Madárfütty
héja.) Hiába fogták egymás kezét moziban, utcán, vonaton, csókolóztak kapualjakban, szobában, autóbuszon, átölelték egymást szilveszterek éjféli harangszavánál, hiába látták őket a madarak minden évszakban — nem szerették egymást, csak szerették egymást. SZALAY ISTVÁN Madárfütty Ütött, kopott táskarádiómat a kiskertben tartom, így aztán szól szegény sokszor magának, hol a meggyfán, hol a veteményesben a sárgarépák között, netán a szőlőoszlopon, ahová éppen dobja a sors. Előfordul, hogy megfeledkezem róla és másnap, amikor megint odavisz az utam, hangokat hallok a tőkék közül. Tessék, itt vagyok! Ekkor derül ki, hogy a kimerülőben lévő elem utolsó fikarcnyi energiájával is engem köszönt egy csodálatos muzsikával. Az erdei pacsirta hanglemezre vett harmincszorosra nyújtott és lasssított dalát trillázza, majd ugyanezt énekli Tóth János operaénekes. Miközben ámulva hallgatom kis kertem mesterdalnokait, a széncinegét, a kis légykapót az éter hullámain, azon tűnődöm, hogy jócskán a biológiai csodák után baktatunk, pedig a madarak százezer évek óta tudtunk nélkül így énekelnek, nagy terceket, kvinteket, kvartokat vágnak ki, másodpercenként száz, százötven külön álló hang fedezhető fel egyszerűnek tűnő énekükben. Az Ésben erről szóló cikket nem tudtam letenni, de most, hogy már a karón lógó rádióm is bizonyít, egyre csak ámulok, hiszen Arany János óta nálunk nem volt téma a madárfütty. Ezentúl nagyobb reverenciával figyelem majd a padláson fejjel lefelé lógó denevéreimet is, miután arról értesülök, hogy másodpercenként húszezernél több rezgést bocsátanak ki az éppen megfelelő impulzusokban. Meggyőződésem, hogy a jelfogás és jeladás tudományában, a finomságuk kiszűrésében bőregérségük kenterbeveri a legmodernebb haditechnikát. A rovarok évmilliók óta maguk mögé is látnak, madarak egyszerre három irányból három tárgyat figyelhetnek meg és ezeket mi még csak utánozni sem voltunk képesek. Hajnali harmatot ver le a csizmámról a fű, végigtaposok a barázdán, pókhálóba akad az arcom, törölgetém a szemem, mint az álmos gyerek, mire a meggyfáimhoz érek. A kerítés mentén a gizgazban a forróságtól kék virágok fakulnak, seregélycsapat húz el az alacsonyan járó felhők alatt, fittyet sem hányva a fák tetején lobogó madárijesztő rongyokra. — Ezeket akarjuk mi becsapni? A hajnal feltámadó széllel köszönti a reggelt a kőporból kifaragott abrosznyi portán, távolban egymás mellett megbúvó pincegádorok rég 33
