Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Szalay István: Madárfütty

elfelejtett nótákat sugdosnak, üresen konganak a szüret előtti mosásra váró hordók.

A terroristák megint robbantottak! — recsegi a rádióm, mert lelökte a szél az oszlop tetejéről.

Öt meggyfám van, amelyről most szerénytelenül, de igazat szólok, dicsekszem velük, mert ezek fittyet hánynak a komisz télnek, a rendetlen beporzásnak és évről évre szakadásig teremnek.

— Le a kalappal a meggyfáid előtt! — köszön rám váratlanul a szomszéd és csak úgy átlép a kötözködésig sem érő jelképes kerítésen, amelyen télen szabadon sétálnak át a nyulak. Csakhogy a meggyfa kérgét csak muszájból rágják meg, metszeni sem kell az ágait, permetezni is csak tesséklássék, nem úgy mint a barackot, a körtét, az almát.

Tudós, tanár szomszédomat a rönkasztal mellé a tuskófotelba ültetem, érezze kényelmesen magát a természet ölén.

— Olyanok vagyunk, mint a teknősbéka!

Félszájjal nevetni szeretnék, de megelőz.

— Bárhol is legyen, nyomban elindul a tenger felé . . .

A latin memoritereken felnőtt nemzedék könnyen kapcsolódik a példázatokhoz, ezúttal magyart magyarra fordítva végülis fanyar mosollyal nyugtázom szavait.

Reggeli híreket mond a rádióm az árnyékban a szőlőtőke alatt.

— Meg kell állítanunk a gazdaságban a kedvezőtlen folyamatokat.

Diskurálunk erről, arról, dicsérem a málnáját, a folyton termő

földieprét, a szorgalmát, hogy tegnap este már végzett a permetezéssel.

— Az élet nagy ajándéka kérlek, az elvégzett munkával járó elégedettség. Ez az érzés világította be Goethe öregkorát is.

Tűnődés közepette tapasztalom, hogy a meggyfákon hetyke cinkék beszélgetnek, legfrissebb ismereteim nyomán feltételezhetem, hogy a hantok között gilisztát keresgélő rigóval közük, hogy az asztalnál beszélgető emberek jó szándékúak, felesleges innen elrepülnie.

— Örömmel vagyok itt és-boldogan osztom meg magam a természettel.

Banálisnak tűnik a vallomása, de őszinteségében tapasztalataim alapján sem kételkedem, mint ahogyan tudós és nagy tekintélyű barátom kérdésében sem látok semmi renkivülit:

— Miért van tele a szórakoztató irodalom és mindenfajta műsor sötét, morcos színekkel? Gyakran a rangos palettákon is csak a bűn, a szűnni nem akaró gonoszság, a kegyetlenség színeit keverik. A tiszta, emberi örömök úgyszólván elfutnak tőlünk; a családi boldogság, a tiszta szerelem, a hűség, a vállalkozó bátorság. A szeretetről nem is szólva, ebből még a java irodalom is csupán egy-egy csipetet használ.

Felkapja a szél a hangunkat, viszi, hordja messze, most egy ideig még a rádiót sem hallom, felröppennek a madarak is, mintha megijedtek volna a hallottak igazságától. Távolabb traktor zúg, erőlködik, bajlódik valamivel, dübörgése fájdalmasan töri össze a nyári reggelt, éppen úgy, mint a maguk után csíkokat húzó égi szivarok, amelyek úgy úsznak a kék égbolton, mint halak az akváriumban.

— Az emberek elfelejtenek örülni! Mindig nagy dolgokat várnak,

34