Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Polner Zoltán verse - Körmendi Judit: Madárlátta évek

Imre csak lázadozásnak látott . . . igen, nem ismerték egymást, hazudtak volna, válás lett volna a vége.

Imre válla és háta szeplős volt, néhol egypár férfias szőrszál göndörödött elő aprón, szerényen. Puha suba faliszőnyeg nyeldeste a Szabad Európa Rádió hullámos motyogását. Az ötvenhat utáni magyar Írókról beszélt valaki. Jolánt zavarta, hogy Imre még ötvenhatra is emlékezett és öregesen mesélte, hogy amerre járt akkor óvodába a mamájával kézenfogva, még nem álltak emeletes házak, és az úttesten sokszor látta a nagy zöld katonai teherautókat. Sokan kimentek akkor... lolán a konyhába ment ki zsíros kenyeret kenni, a kedélyesen mormogó hűtőszekrényből a tél lehelete csapta meg meztelen testét. Megrezzentek a száraz virágok a forgó asztalon, nekiütődött a csípője, ahogy visszamászott az ágyba. A rádió fekete zsinórja trágár gilisztamozgással rátekeredett Imre csuklójára, Jolán végigsimította másnaposán sercegő szakállát, s baráti puszit nyomott az orra hegyére; bár utálta, ha ő kapott ilyet, pedig a lelke mélyén szerette volna, csak nem Imrétől, akinek csillogott vastag alsó ajka, elől hiányzott két foga, az orra két oldalán piros foltok a szemüveg nyomásától. A vízszintesen nyíló emeleti ablakon besurrant a nyárutó szennyezett melege, a férfi erőlködő tüdejét dohányos köhögés szaggatta, amitől Jolán úgy tudott félni, mint kiskorában a vécélehúzás dübörgő hangjától.

Már nem szeretlek, Imre, jutott eszébe a történelmi kisvárosban, és úgy belső beszéddel folytatta a beolvasását, mint egy pletykás vénasszony, akit csak ki kéne fordítani . . . három évig hittem neked, mert érdekeltelek, amíg meg nem ismertél; rámnéztél és én léteztem . . . mindig félbeszakítottad a keresgélő beszédemet és okosakat mondtál helyettem; pedig én csak őszinte akartam lenni, s nem is tudom, hová tettem a szememet, mikor eleinte ez is tetszett és én is akartam olyan okos lenni, aztán rájöttem, hogy az én érzelmi lényem, intuícióim sokkal értékesebbek, mint száz lexikon, és te lexikon akartál lenni — és EKKOR elhallgattam.

Nem tudták egymást kiegészíteni, nem fogadták el egymás világát, döbbenetes idegenekként mentek el egymás mellett, Imre még azt is közölte Jolánnal egy kis tépelődés után, hogy ha az elején tudta volna, hogy Jolán ilyen "túlérzékeny művésziélek", akkor nem is kezdett volna mélyebb kapcsolatot vele, nem "szelídítette volna meg" — és Jolán megdöbbent ismét. Csakugyan? Tehát mivel ő a huszonnegyedik óraban érkezett, ha ló nincs, szamár is jó? No nem, ennyire CSAK ésszel nem élhet az ember. . .

— Jolán! Gyere a Dobosba kávézni!

Lecsússzam a pádról, amelyet már teljes fényében elért a májusi nap ereje. Imre nem hiányzott már innen, pedig nem fonnyadó fűszálak kötötték össze őket. Jolán egyik húsvétra piros műanyag tojást adott (többek közt) Imrének, amelyben cédula volt elrejtve: "szeretlek és hozzádmegyek feleségül", s ma már beleborzong, hogyan lehetett ilyen felelőtlen, persze azt se tudta még, mi a házasság. (A műanyag is: szánalmasan kibúvó, pótcselekvés, amikor ilyen méltóságteljes és szilárd anyagok vannak a természetben, mint a vas, a fa, a kő, a tojás meszes

32