Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Az idegen (kisregény)

. . . Posta a Stelláról . . .

Homlokom verdestem.

— Megőrültél. A pia kikezdte az agysejtjeidet. Mit akarsz ezzel a négylábúval. Olyan, mint a többi. Hazavinni, nyűglődni vele?

Reggel ismét ugyanaz a szempár.

— Megpróbáltattál, igaznak találtattál. Most már a kulisszák mögé láthatsz . . .

Még mindig kába vagyok. Ez kabaré. Egy macska a közvetítő. Hát, ez abszurdum. Egyáltalán honnan. Miféle bolygóról. Nicsak, hogy futkos, gurigatja a labdákat. Persze, hogy lila káprázat.

Jókorát szundítottam, de felkeltettek azok a delejes szemek.

— Példát mutatnL.Izzadtságszagű tülekedés nélkül érvényesülni...A jóság testamentumát hirdetni... Vedelés, öngyötrő mámor nélkül...Erre, amott rád várnak...Mcntőövet kérne...azonos hullámhosszot fürkésznek...Együtt könnyebben boldogultak... Keressétek egymást...Hclyezzétek cl áldozataitokat a holnapok oltárain, akkor is, ha a ma haszonlesőivel kell viaskodnotok...

Elszörnyedtem:

— Hiszen ez a még messzibb jövő . . .

Némán parancsolt.

— Tekints bele! Állsz a koporsónál, s fájlalod, hogy nincs már ellenpontod. Később rá hivatkozol, neki köszönöd, hogy keménnyé, tántoríthatatlanná gyűrt. íme Barnabás, kit sorsod könyvének olvasójává avattál, aki nem tartott kelekótyának, amikor rólam beszéltél neki, no meg arról a szupcrcivilizációról, amelynek száműzött része vagy, folyvást más testben bujkáló idegenként. Érti rezdüléseidet, felvillantja ötlctlámpáidat, s azzal ijesztgeted, hogy valaha tudatába szöksz, csakhogy ne ragadjanak el testvéreid, az anyag finomabb, számodra tcsttclcnnek tűnő régióinak rejtelmes alakzatai, ö erősit, s akaratlanul is feltölti apadozó akkumulátorod. Benneteket a másság köt össze. Védőpajzs is kálváriád űiabb stációinak elviseléséhez. Hoho! Nincs visszalépés. Az elégtételt megkaptad, de félreértenek. Látod a feltalálót, a századonként ritka zsenit? Megtaláltad, mellette voksolsz, s acsarkodsz az őt mardosó kisstilűekre, akik kiseggclték a tudományt, a vénüléssel járó címeket, de a Tudás régiói mcgközelithetctlenek számukra. A középszerűek csordájában szorongsz, s energiáid pazarolva cncklcd az értelem diadalának himnuszát. El-elcsuklik a hangod, de másutt már érzékelik a dallamot. Benned reked, de sejted: nem volt hiába, ö bizonygatja neked, s azok az utána következők is. Összecsapsz Döncivel, a betonagyűval, a betűvakok hadával, akik írástudónak kiáltják ki magukat. Kígyót-békát kiáltanak rá, mert fclrémlik bennük, hogy körödben egyedül ő az. Látod Margit homlokán az árulkodó, a félreismerhetetlen jegyet? Nem veszed észre, majd figyelmeztet.

— Mi valahol már találkoztunk. Együtt bogozgattuk a beszédes betűk mások számára megfejthetetlen kódjait. Én is várom ezt a hívást, már csak téblábolok itt. Közel a kilencvenedik év, de addig nem mehetek, amíg át nem adtam a rám hagyományozott, az általam

24