Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Az idegen (kisregény)

Ez a párbeszéd se riasztott:

— Nem jársz előadásokra. Mások jegyzetéből készülsz, ök elégségest, közepest, jót szereznek, te jelest. Nincs ez rendjén.

Felcsattantam:

— Csináljátok utánam, de a törpék porszemként sem hatnak az óriások országában.

Egyszer, ott, belül, mintha megszólalt volna valaki az idegsimító kékségben.

— Kardsuhintásra ne felelj riposzttal. Vihar magjait veted, egyedül keseregsz majd.

Konok ellentmondással zártam.

— Erre vágyom, ezt akarom.

A filozófia tehetséges mestere, miután vagy harminc társam elégtelennel söpörte ki a megmérettetés terméből, így méltatott:

— Odaadom magának Hegel-fordításomat. Vesse össze az eredetivel, biztos kirukkol majd néhány tippel.

Dehogy gondoltam arra, hogy a sors szele röpít kataklizmák felé.

Egyelőre élvezettel játszottam azt a színjátékot, amit ésszerűbb lett volna papírra vetni, mintsem a valóság könyvébe vésni.

Kábító gyorsasággal hagytam magam mögött a gőg stációit.

Helén botlott az utamba. Rajongott, kutyahűséggel koslatott mögöttem. Tetszett a rabszolgatartás, az Én csak nekem tündöklő birodalmában.

Biccentő járása kissé megzavart, sértette eleganciámat.

Borongós alkonyaiban sétáltunk a kiserdőben. Csevegett, aztán hirtelen meghőköltem.

— Ideje lenne jövőnket összekötni. Két év eltelt...

Felhördültem:

— Hogy képzeled? Te és én? Fény és árny?

Ajándékba kapott egy tubus fogkrémet, azzal a nyilvános figyelmeztetéssel, hogy a higiénia a dolgok egyik értelme.

Földördült a taps. S hajlongtam azon a képzeletbeli pódiumon. Dehogy sajdult az belém, hogy vakként pukkedlizek a látók félelmetes biztonságával.

A meredély szélén ...

De sikerült az a törlés, de csorbítatlan lett az a próbára bocsátás, az a második felvonás, amelynek olyan messzire esett a vége.

Az első mennydörgéseket seregnyi követte.

Azon a sunyi estén, sziníházból jövet, a vésztörvényszék maga elé rendelt.

Az ostorcsapásokat bosszú vezérelte. Erzsi vőlegénye elnökölt.

— Arról beszélj, hogyan loptad el a villanykörtét.

Sötétlő mélységbe zuhantam. Hát persze, íme az ürügy a konszolidálódó szocializmus időszakában — így nevezték errefelé ezt a periódust — szinte hihetetlen atrocitás. De közel még a gyalult fejű cézár és kiszolgálóinak to- borzódása. Igen, kicsavartatták velem azt a vacakot, mert nem tudtunk aludni, s zavartak minket a későn mosdó, harsányan dumáló negyedéves TTK-sok.

A „bűntársak” védekeztek:

— Könnyű Katót táncba vinni...

Károlyhoz futottam, ehhez a megkésett dzsentri gyerekhez, ő rám voksolva csapdosott.

— Kikérem magamnak ezt a megalázó tortúrát. Szégyellj étek magatokat.

Kértem:

— Ki, ki innen ... Az éjszakába ...

30