Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 3. szám - VÉSŐ - PALETTA - Farkas András: Id. Kátai Mihály emlékkiállítása után

És mégis! A művész egész életét betöltő fővonulat — nagyszerű portrékon: Dobón, Árpádházi Erzsébeten, freskókon innen és túl — az az élményanyag, amely a Karcag körüli világból származik. A gyerekkorból, a kamaszévekből, amikor még minden a maga csodálatos moccanatlanságában fürdött a fényben. Vagy leginkább is ezt hitte a festő. Ha azt kérdezzük, most utólag, hol is van Karcag határa? — válaszolhatunk a térképet elővéve, mondván, ott, áhol a városi ember kilép a nagy síkságba és ,már nem zavarja meg a szemét a sorba épített házak apró kis légiója. De válaszolhatunk úgy is, hogy Karcag határa az időben keresendő, úgy 1941-ig terjedően, amikor is a pusztai térséget odahagyni kényszerül az a fiatalember. A megélt és a ki nem bontakozó álmok színei kísérik el ezt az embert, a hegyek közé is. Hasztalanul telepszik bő negyven évre az egri Mecset utcába, ebbe a félkaréj, mellék zegzugba a Vár alatt, abba a lakásba, ahová úgy igazándiból, amúgy teljes ömlésével sohase zúdult be napfény, mert mindenfelől valahogyan farral állt ez a hajlék a fénynek, vagy talán ezért a fekvési okért is, visszaálmodta magát a karcagi tanyák szélére, a puszta közepébe, hogy a szemén át a tudatába véglegesen, kitörölhetetlenül beivódott egyszervolt fényzuhatagot visszakísértse, megjelenítse, újramesélje vásznain, életképein.

Vannak Kátai Mihály értői között, akik azt sugallják, hogy egy egész mitológia szerkeszthető meg a képek együtteséből. Mintha az ázsiai puszták több ezer éves nyugalma, megszokásai, kinyújtózkodásai honosodtak volna ide a Kárpátok közé, ebbe a huszadik századi civilizáltságba, adván ehhez a mai rapszódiához annyit, amennyit, ez a táj és ez a lélek elbír. Magunk is elábrándozunk azon, hogy az az életforma, amit minduntalan megörökít a festő, végleg eltűnt, a század második fele szinte elsöpörte az idillnek, az ábrándozásnak ezt az opálosan fénylő térbeli szerkezetét. Talán csak azért, hogy nosztalgiával, legyen mire emlékeztetnie, legyen mit visszaerőltetnie onnan a száraz, lélekben igencsak kitikkadt mai kornak és emberének. Sokan panaszkodnak arra, hogy ésszel, olykor ravaszsággal, ritkábban gondolkodással, elelmélkedés- sel igyekszünk a nagy életkérdések végére járni. Miközben elhanyagoljuk kitudakolni érzelmeinket, rokonszenveinket, vonzódásainkat, azokat az erőviszonyokat, amelyek tetteink mögött, olykor baljós irányzatokat is sejtetve meghúzódnak.

Kátai Mihály derűsen, optimista szemlélettel, az életörömnek azzal a csendes lobogásával, de mindig a fényt keresve-kutatva igazította el híveit, képeinek szemlélőit, amely lobogás gazdagítani, tartalmat adni, szeretetet ébreszteni akart. Sok-e, kevés-e művészi és emberi programnak mindez? A kérdés nyitott kaput dönget, hiszen a közönség visszaigazolja a festő idilli világának’, kinyíló szépségeinek minden részletét. /Nemcsak elhiszi, de tudja is, hogy amit, amiket Kátai a képein elbeszél, vaqy inkább két mosoly között elmesél, az nem jámbor lemerülés a múltba, mindaz számára, az ifjúságot, a lélek mámorát. nem szégyelljük kimondani, a hazaszeretet és a föld-élményt, az evi- láviságunk tartó gyökérzetének kitanogatását is jelenti. Azt, hogy ő a karcagi határban tudta magát otthon. Amikor megszületett, ő odahonosodott. Ezt értették meg azok is, akik munkáit — olykor nem is illő pénzért, megváltási árért — szétszórták erre is meg arra is.

Ami most itt volt látható, amit a családi összetartás és összetartozás őriz, az sem kevés. És, hogy mennyire szuverén egyéniség volt és maradt a festő, azt csak most látjuk, amikor az emlékkiállítás kapcsán régi barátai, „tanult társai”, a szakma értői és a szívhez szóló kolorit szerelmesei, hívei egy-egy

71