Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 3. szám - VÉSŐ - PALETTA - Farkas András: A galéria nagy tavaszi tárlatáról
bejegyzés erejéig a tárlat vendégkönyvében, vagy baráti hosszú levélben kifejtik a festő özvegyének. Ha már a derűs arcú és -mindig is mosolygó Miska bácsinak ezt nem tehették az asztalára. Még jó, hogy a régi közmondást idézhetjük: A hála olyan virág, ami csak a síron nő. Mi csak egy kívánsággal toldjuk a népi bölcsességet: Engedjük hatni az értékeket! Farkas András A GALÉRIA NAGY TAVASZI TÁRLATÁRÓL Három műfaj - sok színes portréval A Hevesi Szemle Galériája és a Megyei Művelődési Központ tavaszi tárlatán három műfaj gazdag anyaga jelentős közönség- és szakmai- sikert hozott. Annak ellenére, hogy az alkotások csak rövid egy hétig voltaik láthatók az MSiZMIP oktatási igazgatóságán, a két földszinti teremben. Demjén Attila kétszeres Munkácsy-díjas (1926—197-3) festményei, nemcsak egy nagyszerű művészegyéniségéről vallottak, emlékeztetnek arra is, milyen feledékenyek lettünk, mennyire nem tudunk szinkronban lenni a korral, A múló idő, mintha kisöpömé még az emlékezetünkből is a tegnapot, azt az értékrendet, amit -annyira tisztelnünk kellene. Az őt bemutató anyag jelentős része portré. Barátairól, rokonairól, jeles művészekről készültek. A színek, a rajzolatok, a megfogalmazás frissessége azonnal elárulják, hogy ezek jellemzések, egy felforrósodott lélektani állapot ve- tületei. A művész rendszerint azon melegében munkához látott, amikor benne megszületett a megalkotandó portré ideája. Az özvegy szóbeli közlése nyomán írhatjuk le ezt az alkotói módszert és egyéniséget; maga a leírás bevilágít egy nagy festő lé- lekrenidjébe. Duray Tibor portréja egy ebéd1 utáni, beszélgetős hangulatban született. Azzal a mondattal nyugtázta a látványt, márlmint -Duray Tiborit (191’2-es születésű, ugyancsak Munkácsy-díjas festő, grafikus), hogy: „Tudod, hogy milyen szép vagy, Tibor?” Ez a mondat jóformán ki sem hűlt, és ott, a családi környezetben, a műteremben, gyors technikai előkészületek után, amíg az a bizonyos -belső láz hajtotta, gyorsan, tiszta időnek fél órát is alig mérve a munkához, sebes kézmozgással „összehozta” azt a vonal- és színegyveleget, amely az idősebb barátot annyira jellemző formában és tartalomban vitte fell a vászonra. Később, amikor a sebtében megtörtént munkát még korrigálni akarta, úgy döntött, nem nyúl hozzá. Minden maradt „ama bizonyos fél óra utáni állapotában.” S aki látta most áprilisban, az egri festőálliványon, igazolhatja, hogy a gondolkodó Duray egy szeretettel és szeretettől átitatott harmóniát árasztó egyéniség. Ez a -kép mérete miatt is uralkodó jellegű maradt a tárlaton, bár azt hisszük, -hogy sötét szobában is kitetszenének a lendületesen- felhordott vonalak, ahogyan az ecset azon élmény melegében odatette valamennyit. S ha már portrékról esik szó Demjén Attilánál, vegyük szemügyre a családtagokat is, a nagyapát, aki teljes rokonszenvünket elnyeri. Vagy a -befejezetlenül maradt portrét, a fiúét, a Zoltánét, ahogy nyílt és -rezzenetlen -tekintetével visszatekint művész apjára. A tárlat megnyitóján, később is elmondtunk, leírtunk egyet-mást erről a robusztus alkotó egyéniségről. Akvarellljeit, tájképeit legalább az a rangsor illeti meg, mint portréit. S ha a művész szellemi és hangulati érzékenységét kutatjuk, rá kell döbbennünk, -hogy Demjén Attila már a hatvanas években „észrevette”, az NSZK-ban, a roncstemetőt, kifestette azt, amikor a környezetvédelemről -még nem is beszéltek, így jár elöl — reméljük, szellemiekben mindenképp — a művész, utat mutatva sa72
