Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Anga Mria verse - Remenyik Zsigmond: Szemétdomb (naplójegyzetek)
Zsolték kezében a mennykő, miféle galacsinlabdává tömpe parittyájukban? Mily megalázó ez a simogatás a felemelő átkok helyett! Aug. 1., Bp., 946. Tömeg és egyén. Az ember ősi tömegösztönét — akár pozitív, akár negatív formában — vonzódás és iszony, a megtermékenyülés pillanatának emlékével tudom magamnak megmagyarázni. Egy a húszmillió közül — ez a helyzet, ha jól emlékszem a csírasejtek számára —, tehát egy sejt, az a bizonyos megtermékenyült sejt egy életen át nem tudja felejteni az ősi állapotot. Az ősi közös, csordaállapotot! A tülekedést és a harcot, a félelmet és az iszonyatot, a bizonytalanságot és a pusztulás rémét, mely óriási, szinte leküzdhetetlen árnyékát a nemzés pillanatában rávetette. Micsoda harc folyhatott a csatornákban a húszmillió parány között — még az sem ismert eléggé, hogy mely törvények kiengesztelő passzusai nyomán — amidőn az erős és bátor, egészséges és életrevaló csírasejt is kényszerülve volt átadni az életet egy biológiai szörnytársának. Ebben az állapotban összetartás és iszony — mint testvérek, úgy állnak egymás mellett, elválaszthatatlanul. Ez az emlék magyarázza meg előttem az ember társaslényi és egyiben nyomorultul és kiszolgáltatottan individualista állapotát. ★ Huxley-t olvasom, egyiket a másik után. Nagy nívókülönbség nemigen van munkáiban — mégis, egyiket nem tudom tartani annyira, mint a másikat. Hallatlanul egy síkon mozog — egy kastélyban összecsődül egy tucat különös alak és okos dolgokról beszélgetnek. Néhány kötet után már kibírhatatlan ez a módszer. H. maga is érzi ezt, ezért folyamodik bizonyos helyen, mint a „Múlnak az órák” c. kötetében, holmi rémregényi rekvizitumakhoz, idegeket csiklandozó, hátborzongató rémületekhez. Hiába, sok kötet között természetszerűleg sok a szemét. Negyven kötet! Flaubert csak hetet írt, de az ő hét kötetében nincs szemét. * 946., augusztus 20., Bp. Azt is mondhatnám, hogy — rémületes nyár! Mert ami ezen a téren folyik hőségben és forróságban, az már nekem is sok, akinek alapeleme a meleg, és aki megszokhattam ezt vagy az ehhez hasonló temperatúrát a trópusokon. Délelőttjeim a Dunán telnek el, egy közeli stégen az újpesti rakpart környékén, szemben a kiégett nagy szállóval a szigeten. És kétszer felmotoroztunk a Dunán, először Horányig, tegnap Leányfaluig. Vízben, napon, szélben — mondhatnám, forró légáramlatban inkább —, így töltöttük a napot. Gyönyörű élet, levegő, ég, hegyek, víz, nap, távolabb mező és falvak — minden meglenne hozzá a világon, hogy értelmét lássa(m) az életnek. Ha nem lenne ez a förtelmes ráadás — az ember és a társadalom ... ★ Aug. 24., 946., Bp. Egy kis dormándi parasztlányt hoztam fel Pestre Somlayékhoz cselédnek, A kislány először volt el otthonról, azt se tudta, mi egy város. Amikor vonatunk elhaladt a gázgyár mellett, rámutatott a hatalmas tartályra és megkérdezte: „Mi ez?”. Egyszóval, rémesen kesergett, reggeltől estig sírt, sehogyse békült meg a változott helyzettel, haza kellett küldeni édesanyjához. „Sose tudnék itt megszokni” — mindig ezt hajtogatta. Uramisten, mi lenne a világon, ha egyszer a Föld összes szegény cselédei, akik „nem tudják megszokni” ezt vagy azt a helyet, hangosan sírni kezdenének? 29
