Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Az idegen (kisregény)
Kell a vers Nekem Velem Értem Kell mert nő at összevisszaság valahol belevágni rendet teremteni de nehéz Ugyanaz a rohanás ugyanaz a rettegés ugyanaz a zuhanás ugyanaz az ébredés zuhanás rettegés ébredés zuhanás zuhanás zuhanás a szakadékok cs ] n a e ő k f h e e 1 t é n e k tovább szűkül az ÉN észrevétlenül maródik ténnyé hajunk bőrünk fogunk s az igazolvány talán még azonos velünk nap-nap után ráébredünk megint színjáték volt az egész de az utolsó előadás garantáltan kasszasiker PÉCSI ISTVÁN Az idegen XVIII. Már megint az az eső. A végzetem ez a mennyei áldás. Hányszor is vágtáztak azok a képek. Akkor még kocsim sem volt. Állok az ablakban, s mintha dézsából öntenék. S azok a fénypászmák, azok a kékbe suhanó színváltások. Az enyéimek üzenete. Amolyan idegnyugtató hullámok azoktól, akikkel perlekedem, akiktől azért különbözöm, hogy egykor egy legyek velük. Valahol, a Stellán. Ha megyek, ha engedelmeskedem a hívásnak, az odarendelő jelzésnek. Az idősíkok úgy egybehullanak, akár a kártyavárként összeomló házak ... XIX. Már megint semmi sem réved a tudatomba, csak pöfög a mozdony, zakatolnak a szerelvények. A huszonnégy éves emberpalánta zötykölődik a vélt oázis felé. Üj lap, friss jelenés. A fellépés előtti szellempezsdítő lámpaláz, valami paradicsomízű kétellyel megspékelve. Szinte zenél a szőlőlugas, de leendő főnököm szemében furcsa szikrák rejtőzködnek. Eh, mit érdekel. Figyelem a dumát, zsongít a kissé émelyítő pedagógiai sóder, s közben a falusi értelmiségi etikett előírásainak megfelelően csipegetem a csirkepörköltöt, s gyűjtöm a képzeletbeli nagy kosárba sűrűn hulló 23
