Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Az idegen (kisregény)

ígéreteket. Igazgatóhelyettes, KISZ-tanácsadó tanár. Ajaj! Szép porciók, jó funkciók, csengő-bongó pénzdarabkák. Jöhetne a hegyvidéki szőlők aranyló áldása vagy a rubintüzelésű vörösbor. Kábító injekciók a hűvösen szürke hétköznapi kisstílűség elviseléséhez. Egye meg a fene, itt legalább megpihenek. Na végre, az a cápa tanítóasszony idevánszorog a poharakkal. Úgy, úgy, ejtőzzünk, picinyem. Egy hang rámfelesel: Lesz ennek böjtje is. Hi-hi-hi...

Fausztina, Bamba Lala, sunnyogó Lacika... Hagyjatok békén. Legalább ezen a perzselő júliusi délutánon.

Aztán az alkony, fenn, a dombtetőn. Nem, nem, senki, pedig simogatása habkönnyű selymek suhogása. Árnyak hűtenek. Semmi, semmi, csak a közelítő éjszaka küldöttei.

Trapp, trapp, haza. Eh, mit az albérletbe, a volt apáca üresen álló hajlékába, ahol az előszobában ízléstelen Krisztus-szobor pocsék, harsányra pingált gipszmásolata fogad. Rámordulok. Látod, ezért nem érte meg. Bölcsen rám mosolyog, s félreérthetetlenül mormolja. Nem volt más választás. Neked se lesz.

Felcsattanok. Pofa be, ez csak a pia. Már megint többet ittam a kelleténél. Tanárbetegség. A pitiáner világmegváltók szükségszerű menedéke Lili- putban. Majdhogy belerúgtam, de megzavarodtam tekintetétől.

— Ne tedd. Felesleges. Hiába ...

Legyintettje. Gyerünk durmolni, s aztán következzenek a reggelek.

Hogy fennkölt legyek: ekként lön.

A kis liba — júniusban érettségiztethettem volna — a szünetben kioktatott.

— A stílusa nem tetszik. Másképp illene bánni a gyerekekkel. A módszertani, a didaktikai szempontok ...

Gömbvillámként égettem:

— Fogja be a száját, maga analfabéta. Ha a vizsgán elém kerül, a hülyeségét csak elégtelennel nyugtázom. S maga akar engem „kartársamként” kioktatni! Húzza arrébb a belét, mert rögvest tovalendítem.

Tajtékozva rebbent vizsla Vilmoska irodájába. Nem csak panaszra.

Ezt a minden lében kanál, a folyvástissza János mesélte el, s megerősítette az egzaltáltan okos Lajos, aki irtózott a katedrával járó papírmunkától. Pál úr már akkor — ifjan és soványan — szalonnarudakfeal „kikövezett” és kolbászkerítéssel övezett úton óhajtott eljutni a terebélyesed és, a háborítatlan nyugalom féldecikkel hangulatos! tott birodalmába.

Nem rajta múlott, hogy másként történt...

Hamar rájöttem, megborzongva, lelkesülve, hogy hamisítatlanul formálódó dráma közepébe cseppentem.

Wilhelm lépett. Sarkantyúzta a méregsárga kisebbségi érzés. A vélt vár gyenge bástyáját ostromolta. Először művészlelkű társamat támadta.

Óráira meglepetésszerűen robbant be. Jegyzetelt, fülelt, s kérte a nem létező óravázlatokat. Felhördült.

— Minősíthetetlen ez a hanyag, ez a nemtörődöm alapállás.

A válaszadó se adta lejjebb.

— Kikérem magamnak ezt a lekezelést, ezt a diktatórikus megközelítést. Tiltakozom. Az egyetemett végzett a képzős ellen.

A pöttömnyi méregzsák tovább tüzelt.

— Jelentem feljebbvalóimnak. A szakfelügyelőnek. A járásnak, a megyének.

Melegebb tájakra kapott vízumot, de azok a zseniknek aligha nevezhető tanügyi bogarászok, ifjúkori haverjai, mostani részegeskedő cimborái, aktatáskájukban a mini guillotine-nal, csak megérkeztek.

24