Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Farkas András költeménye - Gombár Endre: Úttörő-pénz (novella)
— Rosszul tette — mondta az alhadnagy, és majd lecsukódott a szemhéja. — Ezeket ad... ezeket az újmagyarokat védik? — tört ki keserűségében Bugyáki. — Nem védünk mi senkit — csillapította az alhadnagy. — A tényállást vesszük fel. Folytassa, kérem! Lement a Rigó gyerek a... az udvari vécébe? Leereszkedett az ülőnyílásba? Ezt mondja! — Le hát! És szaros is lett. De megérdemelte a kölök! Én mondom, megérdemelte ! Aki képes ellopni a saját társai pénzét, az ... — Utána mi történt? Azt mondja! — szakította félbe az alhadnagy. Bugyáki nagyobb adag levegőt szívott mellre és megfogódakodott a két térdében, mint aki az egyensúlyát keresi. — Utána a kölök a kezében tartotta a szaros dobozt. — Az ürülékkel szennyezett papírdobozt, amely a kérdéses pénzösszeget tartalmazta — fogalmazta át az alhadnagy. — így volt? — így is lehet mondani, kérem — felelte a hivatalsegéd. — És maga mit mondott neki? — faggatta tovább az alhadnagy. — Kérem, én azt mondtam neki, hogy a zsebkendőjével törölje le róla a szart. (Az alhadnagy ezt a mondatot is átfogalmazta. A jegyzőkönyv számára is.) — És a gyerek mit csinált? — Elkezdte, kérem, törölgetni a zsebkendőjével, de utána földhöz vágta a papírdobozt, egy ilyet mutatott nekem (Bugyáki behajlított jobb karja könyökhajlatába csapta bal alsókarját) és elrohant. Engedély nélkül elhagyta az iskolát. — Hová ment? — Hazarohant, kérem. Az apjához. — Rigó Jánoshoz? — Ahhoz, kérem. — Utána mi történt? — Utána, kérem, lerendeztem a pénzügyet. Egy piszkavassal kinyitottam a papírdobozt, kiemeltem a pénzt belőle és bevittem az igazgató úrhoz. — És más nem történt? — kérdezte látszólag teljesen feleslegesen az alhadnagy, hiszen nagyon jól tudta, mi történt. — Dehogynem, kérem, dehogynem! — tiltakozott Bugyáki. — Most történt a java! Az a tyúktolvaj Rigó, az a vén lócsiszár, az a... az a ... (a méregtől összetorlódtak Bugyáki nyelvén mindenféle, végig nem gondolt szavak) a ... rro ... hogy a rosseb egye ... to ... rro ... ké... ne ... bre... rá... nekem... nekem rontott a folyosón egy akkora késsel, mint egy disznóölő. — Fenyegette? — kérdezte nagy-nagy nyugalommal az alhadnagy. — Fenyegetett? Még hogy fenyegetett? Kergetett, kérem! Ordított, mint egy őrült spanyol (az „őrült spanyol” kifejezésen elmosolyodott az alhadnagy) és kergetett. — Megfenyegette, hogy megszúrja a késsel? — Kergetett, kérem! Kergetett! Le akart szúrni! — De mondta, hogy le akarja szúrni? Jelezte a szándékát? — Üvöltött, kérem! — Mit üvöltött? — Hogy megölöm, hogy kitaposom a belét! Rigó János előadta, hogy felindulásában kapta fel odahaza a konyhakést, berohant vele az iskolába, és beszélni akart a hivatalsegéddel, aki az ő fiát emberiségében (így mondta!) meggyalázta (ezt is így mondta!). A késsel nem akarta bántalmazni a hivatalsegédet. 21
