Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Farkas András költeménye - Gombár Endre: Úttörő-pénz (novella)
Talán arra tetszik gondolni — folytatta izgatottan, állampolgári fegyelmet, készséget, továbbá még lelkesedést is tanúsítandó —, hogy túl nagy volt a papendekli doboz? — I... igen... arra is — biccentett álmosan az alhadnagy; már alig bírta felvenni a harcot a levegőben elterpeszkedő unalommal. — Nem azért, szóval... de... — gafoalyodott bele az érzéseibe, meg a gondolataiba, meg az egész szituációba az asszony (tulajdonképpen özvegy két éve, és a Külső Jászberényi úton lakott, a túlsó végén, szóval nem ott, ahol az iskola van) — hanem, kérem (bátorodott meg öntudatosan), ezt én találtam ki, hogy ezt írják rá a kisdobosok, már elnézést, de még mikor kisdobosirányító voltam, akikor találtam ki, hogy a pénzdobozra azt írják rá, hogy huszonöt darab Flóra szappan, mert akkor azt hiszik, hogy nem pénz van benne, és nem tulajdonítják el. A „nem tulajdonítják el” kifejezést az alhadnagy egy bágyadt mosollyal honorálta. Mintegy elismerőleg, hogy a tanár néni veszi a fáradságot, hogy hivatalosan nevezze nevén a horribilis vétséget. Bugyáki István, a hivatalsegéd, így adta elő a történet lényegét (ő tette a feljelentést): — Kérem, énnekem még sohase volt dolgom a rendőrséggel. És kérem, tessék nekem elhinni, hogy ártó szándék énbennem nem volt. Sőt. Én még csak egyenesen nevelni akartam a kölköt. Hogy a rosseb egye meg, kérem, az egész enyveskezű fajtáját! — Ne tessék szitkozódni, kérem! — szólt rá az alhadnagy. — De hát ő lopta el az úttörő-pénzt, kérem! Még jó, Ihogy a Varga Jóskától, az egy nyolcadikos, kérem, hogy ettől a Jóska gyerektől megtudtam, hogy az a kölök — a rosseb egye meg! — az a Rigó kölök, hogy ne találják meg nála, bedobta a szarba. — Próbálja az elvtárs moderálni magát! — Bocsánat, kérem, a budiba. — Na, de miért nem szólt az igazgatónak, az iskola igazgatójának? — vonta fel szemöldökét az alhadnagy, és a fél kilenckor kezdődő meccsre gondolt (a tévéközvetítésre). — Kérem, én gondoltam, ha ezek nem tudják megnevelni ezt a sok büdös kölköt, majd én megnevelem ... kérem, én ... kérem, én jót akartam, csak ... csak jót! — Nem lett volna szabad a saját szakállára intézkedni... szóval arra a Rigó gyerekre ráparancsolni. Az intézkedés a pedagógus dolga. Maga nem pedagógus — szögezte le az alhadnagy. — Folytassa, kérem! — Kérem, én már elmondtam az igazgató úrnak, az igazgató elvtársnak, szóval... szóval elmondtam Répás igazgató elvtársnak, mi volt. Ami volt, kérem. — És mi volt? Mondja el még egyszer. Jegyzőkönyvbe vesszük. Egy-egy bekezdésnyi mesét mindig meghallgatott az alhadnagy, utána emlékezetből legépelte. Már három oldalt írt, másfeles sortávolsággal. Az osztályfőnöknő a saját verzióját idegességében kétszer is aláírta. (Nem tesz semmit, tessék csak hagyni — mondta az alhadnagy —, majd kiikszelem. Az özvegyasszony zavarában, az első másodpercben nem értette, mire vonatkozik a „majd kiikszelem”, a másodikban azután leesett a tantusz, mire elpirult.) — Azt mondtam a kötöknek, hogy bemégy a budiba, lemászol a szarba és kihalászod a dobozt vagy agyoncsaplak — lihegett (hogy felidézte az akkori indulat pillanatát) Bugyáki. 20
