Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Pályadíjasok (Gulyás Gyula, Láng Éva, Simon Emil)
Dehogy őket sajnálta! Nincs annak szíve! A lebukástól félt inkább: elnyerítheti magát a szürke, meg aztán a rendőrségi nyomozók is az új módszerekkel, kutyákkal... De Marci csak leintette: — Bízz ide! Nem lesz ebből még följelentés se. Vigyed csak a szürkét, jövő héten eladjuk a hadházi vásáron tizenötezer ért, tíz az enyém, öt a tied, r többi az én dolgom. Csak a pokrócot hagyd itt, mert én maradok. Azzal lefeküdt a szürke helyére, fülére húzta a pokrócot, s aludt, mint a tej hajnalig, míg Gergely bácsi itatni nem jött. Hű, nézett is nagyot! Se nyerítés, se szürke, csak egy nagy horkolás, a pokróc alól. Rántja le, rázza Lókötőt, kiabál ijedt mérgesen: — Hun a szürke? A szürkém! Az istállóját, kicsoda maga, mit horkol itt, jaj, a szürkém! Ezt mind egy sóhajtásra. Marci meg, csak dörzsöli az álnok szemét, néz rá ijedt-bárgyún, nagy ártatlanul, aztán letérdel imára kulcsolt kézzel, forgatja a szemét a pókhálós istállópadlásra: — Hála néked, könyörületes Isten, aki a magos mennyekből, felhők, villámlások, dörgések, aprószentek ártatlan vértanúmosoly'a közül vizsgálod az emberi veséket és májakat, s visszafogadod nyájadba a megtévedt bárányt. Hol vagyok, kedves hívem az Úrban? Ezt már Senye Balogtól kérdezte, aki közben tömjénszagú sejtelmektől riadtan kapta le enyhén zsíros kalapját: — Senye Balog Gergely a nevem, ez az én istállóm, itatni jöttem a szürkét, de nincs, csak a pokróca, meg alatta maga. Kit tisztelhetek az úrban? — ... in szpiritusz szanktusz — vetett rá keresztet kegyesen Marci: — Nagy az Űr jósága, hogy ilyen derék, állatszerető gazdához juttatott, meg is áldja érte az Isten, hogy nem hajszolt sose túlságosan, ostort ritkán használt, rendesen csutakolt. Nagy volt az én bűnöm, Gergely gazda, de levezekeltem, megbűnhődtem érte. Szlaczkay Zénó vagyok én, a deregvári plébános. Megtévedtem, bűnbe estem tavaly mindszentekkor a pék feleségével. Nagy büntetést szabott rám az Űr, egy évre szürke lóvá változtatott. Most, éjféltájt járt le a vezeklésem, hála a... Mondta, mondta, mint a vízfolyás, színezte, sajnáltatta magát, Senye Balog meg csak hallgatta, egyre megilletődöttebben (kissé büszkén is: Lám, lám, mégse akármilyen ember Senye Balog Gergely, jó egy évig eszköze volt az Isten haragjának, na ugye ... !) De aztán csak eszébe vágódott nagy vesztesége is, és — bár tisztelettel, de — jól megleckéztette Szlaczkay Lókötőt: — De a jóistenit.. — Isten nevét hiába ne vegyed! — vágott közbe Marci feddőn. — De a jóisten... áldja meg magát, tisztelendő plébános uram, ha már a szent pályára adta a fejét, igazán türtőztethette volna gyarló testi hím- darvadozását, vagy ha már megvolt, megvolt, de legalább nyeríthetett volna egy figyelmeztetőt, hogy: gondold meg, Senye Balog Gergely, jól lenne néked kese vagy sárga, minek neked éppen ez a szürke ló, vegye csak meg a mészáros ... — De gazduram! Mészárszékre?! — Vagy hát, valamelyik téesz, ott meg sem érzik, ha... Szóval jól letolta, aztán reggelit adott neki, ittak a bánatra is, az örömre is, zsebébe erőszakolt útravalónak egy kis harapnivalót, azzal elváltak. Búcsúzóul teljes feloldozásban részesítette Marci az öreget. 18
