Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Pályadíjasok (Gulyás Gyula, Láng Éva, Simon Emil)

Másnap Senye Balog eladott két hízót, kilenc mázsa kukoricát (májusi morzsoltban!), következő héten meg elment a hadházi vásárra, mert hát ló, az csak kell.

Mustrál, nézelődik, egyszer csak csuklik egy irtó nagyot meglepetésében: a Kovács Ferenc sógora az ő szürkéjét vezeti kötőféken kifelé a vásárból!

— Ügy látszik, ez a plébános már megint összejött a péknével — vág agyába a logikus következtetés fénycsóvája. — No, megállj, Szlaczkay, az anyád! Most megkapod tőlem!

Óvatosan odasomfordál a másik oldalon, hogy a szürke új gazdája észre ne vegye, és kárörvendezve súgja a ló fülébe:

— No, mi az, plébános úr? Megint disznólkodott?

S jól belebökött bütykös bal hüvelykujjával a ló szügyébe.

Azzal gyorsan, gyomrában jóleső, önelégült befelé kuncogással befordult a lacikonyhára, egy pohár kisüstire.

Most, anyaölre kimérten, Istenek, jöjjetek értem!

Siri sötét a homály. Nincs Ariadne-fonál.

Lelkem — e hétfejű állat — őrzi a múltat. A várat.

Vívjon az őssel az új, hogy te repülj! Szabadulj! Szűköl a gondtól az élet. Élve emészt ez a féreg.

Színig tölti borát. Elnyelet — és kiokád.

Mélyül a félelem árka. Hű jegyes az. Fura mátka.

Terhest magzat aláz; szégyen a terhe, gyaláz! Védtelen az anyaszülte. Pusztul a lomha, a fürge.

Mennybe röpíti malaszt? Talpig a bőr, befalaz! Nincs szaga, íze a vágynak, szürkül a színe a tárgynak,

sótlan, mint a homok. Már csak a gyomra korog ... Rágja a csontod, a vázad, szétveti a csigaházad.

Viszafelé visz az út. Kerget a vád. A tanúd! Gyűlnek a védtelen évek. Gyóntatod érvre az érvet.

Sárgul a fű, ha kinő, nem terem szirmot — a kő. Párna a gond a kaszálón. Éber az úton az álom.

Mesgye a lét. A halál őr? Tolvaj! Kiabálj!

Sejtjeim, csontjaim árát őrzik a sorsbeli Párkák, rejti a föld, az örök éjszaka. Dőre pörök éveim ölre kimérték. Már tudom, megcsal a lépték,

űr, súly, mérce, vonal. Nincs Ariadne-fonal...

LÁNG ÉVA

Nincs Ariadne fonal

19