Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 2. szám - VÉSŐ - PALETTA - Farkas András: A Fábri kiállítás után
A FÁBRI-KIÁLLÍTÁS UTÁN Egy mai festő Közép-Európából Évtizedes olvasói érdeklődési élményeim szerint a művészek, írók, költőik — általában a szellem emberei — nemcsak ahhoz az egy műfajhoz értettek és értenek, amivel az átlag fölé emelkednek vagy amivel mai napság a kenyerüket megkeresik, hanem az alkotni vágyás olyan formákat is megmozdít bennük, amik esetleg róluk nem is tételezhetők fel. Ma már tudjuk, éppen sorozatos képzőművészeti bemutatóink bizonyítják, hogy a színészek, a filmesek is festenek, rajzolnak. És nemcsak azért, hogy kiránduljanak egy másik területre, netán ott is babérokat szerezni. Így hát, amikor Fábri Zoltán filmrendezőhöz, a Kossuth-díjas, sok külföldi filmtrófeát elnyert művészhez kopogtattam be, a tárlat anyagának megbeszélése végett, alig tudtam meglepetésemet titkolni: az expresszionista alkotások együttes hatása alól nehezen szabadultam. Meg is rohantak a tolakodó kérdések: hogyan lehet az, hogy egy pályája és élete csúcsán alkotó filmes művész, az ecsettel visszanyúl a két háború közt Európán végigvihar- zó expresszionizmushoz és a stílust onnan véve, létrehoz egy olyan formai világot, amelyről a mai, fiatalabb generáció, főleg a nagyközönségnek a művészettől távolabb eső része, szépszerével igen keveset vagy semmit nem tud? Mi a szándéka? Mi az a kényszerítő erő, amely szükségszerűvé teszi ezt a formát? (Afelől nincs kétségem, hogy a kifejezés, a vonalak és színek rendje egyfajta tartalomnak akart megfelelni, annak, ami a művészben, a lélekben lefolyt; annak az élménynek a hatását kívánta alkotásai által felébreszteni, vagy legalábbis megismételni, ami benne végbement.) Honnan a magyarázat, miért is éppen ezekkel a torzított, harsány színekkel elénk állított idomokkal, széles csípőjű asszonyokkal, égővörös alkonyati fényekkel, szinte ránk dűlő sikátorokkal érzékelteti mindazt a magányt, töprengést, amely őt elárasztja olykor és cselekvésre készteti. Ennyire mássá lesz ez az alkotó szellem, ha ecsetet vesz a kezébe, mint amikor forgatókönyvet ír, filmet rendez, eljátsz- sza a művésznek, a színésznek azt, amit ki kell fejeznie a filmdráma tartalmából? Ilyenkor a tapasztalat mindig is a fiatalsághoz vezeti el az érdeklődőt. Fábri Zoltán akkor volt kezdő és fiatal, amikor az expresszionizmus hatása tetőződött nálunk. A német földön irányzattá lett baloldali iskola mestere, ideológusa, H. Walden, azzal gyártotta stílushoz az ideológiát, hogy az impresszionizmus árnyalt valóságábrázolása helyett kell az individuum élménye. Az irodalmi ideológia szavalókórusokat íratott, a képzőművészetben olykor meghökkentő alakzatokat teremtett. Mert, mint az expresszionisták mondták, az egyén nem térhet ki a személyes vélemény kimondása elől. Felkészülésemben eljutottam Chagallig, Picassóig, Soutine-ig. És Ko- koschkáig természetesen, aki a szomszédos Bécsben, színházban és színházon kívül, plakáton innen és túl, személyes életében is fittyet hányva a konvencióknak, élte a maga sziporkázó életét. Ismerjük Mahler feleségével, Dalmával látványosan, nyílt színi kitörésekkel tarkított kapcsolatát, mert az individuum akkor ezt követelte — tőle. Az expresszionista művész tehát nem volt jármbor kis ember, bár akkor tették fel azt a híres kérdést is az egyik regény címével: Mi lesz veled, emberke? Mahler-szimfóniába is belehallgattam, hogy értsem ezt a megigéző stílust, azt az irányzatot, amely most Fábri képein feléledni látszik. 81
