Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 2. szám - VÉSŐ - PALETTA - Farkas András: A Fábri kiállítás után
Főképp a két világháború közti idő növesztette naggyá ezt a szellemi tömörülést, amely Derkovitsot is magával ragadta. De amíg „annak idejében” az alkotók az akkori Európa tudati tartalmát fogalmazták meg, mára, a nyolcvanas évekre, Fábri a formai alapállást hordozza. Műveit megtölti azzal a tartalommal, amely csak az övé, amely nemcsak fiatalsága emlékeit örökíti meg. A francia filmek hatását, Renoir és Duvivier alkotásait, Louis Jouvet színészi alakításait, Chaplin nagy szerepléseit, Orson Welles elkápráztatását! Egyáltalán a mozgókép mindent elsöprő technikai és művészi hatását, élményeit adja ki Fábri, hanem a század botrányát, amit a második világháborúban végrehajtott genocídium jelentett a közelről szemlélőnek, esetleg elszenvedőnek. Mert a lelkiismeret, az individuum itt, Közép-Európában, mindent másképpen, sajátságosán élt át, nem úgy, mint például a nagyobb nemzetek, vagy az egészen nagyok, azok fiai. Ahol az eszme is másképp tarolt, a cselekvés, a szenvedés is más méretekben folyt, mint nálunk. A vityebszki Chagall még álmodozhatott is, meséket költhetett akár, mikor Picasso megszerkesztette fantasztikus hatású Guernicáját. És az csak az egyik pólusa az indoklásnak Fábri mozgalmas, festői műveiben, hogy mindent igyekszik „kibeszélni magából”, mindent, ami a legmélyebb emberi megrendülésig felzaklatta őt. És ezek a megnyilatkozások, ezek a „kibeszélések, kifestések” nemcsak azért keletkeztek így, mert kora fiatalsága hitének, lelkesedésének idejében ez volt a kifejezési forma, hanem azért is, mert ez a hit, ez a művészi lelkesedés, a lelkiismeretnek ez a folyamatos teremtőmunkája, egy élet egész enthuziazmusa ezekre sarkallta Fábrit. Csak a dráma izgatta képzeletét, a sarkított helyzetek, a határértékek, a jellemek cselekvő-szenvedő állapota. Az, ami ötvözve van a hittel, a végső elszánás- sal, az elbukás megrendítő vállalásával. S ha ezt felmutatni is sikerült, akkor elsősorban magában az alkotóban jött létre a katarzis, a megtisztulás. Mert ne feledjük: az igazi teremtés nem azért van, mert ezzel elmúlatjuk az időt, hanem elsősorban azért, hogy eleget tegyünk a belső törvénynek. Ha már Kokoschka okán Mahlert is említettem, az ő fennhéjázó Dalmájával egyetemben: elolvastam a Kokoschkáról szóló szakkönyveket, kerestem itt-ott műveit, még ha reprodukciókban is. És hogy valahogyan megértsem a letűnt korszakot, melyben nekem is élnem adatott, és hogy átéljem a műveket, melyeket már csak a háború után ismertem meg, felteszem a lemezjátszóra Mahler szimfóniáját, azt a harmadikat, a d-mollt, az egyéniséget elpanaszoló-kivalló nagy világnézeti vallomást, vagy mi a csodát, és kezdem sejteni, hogy az individuum, ez a manapság annyira semmibe vett vagy kevésre becsült egyéniség, mit is akarhatott még az égzengések előtt? Így jutok el, ilyen kanyaros vargabetűk után, vissza Fábri rám nehezülő témáihoz. Ahhoz a magányhoz, amely kikerülhetetlen; amelyről az ember nem mindig tudja pontosan, hogy csak úgy hűbelebalázs módjára vezeti-e őt az újabb élmények felé. Izgalmas kaland ez az egész élet, de benne a mélyebb, gyötrelmesebb még áz, hogy nem is akarunk ezektől a gondjainktól megszabadulni. Vagy ha néha igencsak szeretnénk levetni, akkor olyan áron, hogy a legnyíltabban beszélünk, lehetőleg az alkotásokban, azokról az elkövetett és meg nem történt bűneinkről, amiket elkövethettünk volna. Ezért a magány harsogása ezeken a képeken. És mintha a szellemi ősök nemcsak Grünewaldig sorakoznának fel, de az egyiptomiak, a rómaiak, netán más tájról származó formahatások, lelki gyökerek is táplálják ezt a filmes szakember által is vallott, befogadott, naponta felébresztett tennivalót. És ezt is meg kell látnunk egy-egy ilyen kiállítás alkalmával! Fábri — egy komoly művész Közép-Európábói. Farkas András 82
