Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 2. szám - VERS - PRÓZA - T. Ágoston László: A suszterinas (egyfelvonásos)

MEIXNER (Lenkey szemébe néz): Ha negyvennyolc októberében nem hiába várjuk ott Bécsben a magyar honvédeket, akkor én ma nem vagyok sán­ta, nem vagyok katona, hanem mondjuk egy előkelő bécsi cipőszalon tu­lajdonosa és most éppen Lenkey tábornokné őnagyságát várnám, hogy méretet vegyek az ünnepi topánkájához. Csupán ennyit ártott nekünk az önök híres lovagi politikája ... LENKEY (az ölébe vesz egy javításra váró bakancsot, vizsgálgatja. Véletlenül se néz Meixnerre): Herr Meixner! Én fogoly vagyok, ön pedig császári katona. Tudom, hogy jutalmat kapnak azok, akik jelentik a fogoly tisz­tekről szerzett új értesüléseiket. Ön tehát vagy valóban ott volt a bécsi barikádon negyvennyolc októberében vagy provokál. Hagyjuk abba ezt a beszélgetést! Engem négy gyerek vár otthon, Egerben. Fel kell nevel­nem őket. Vétettem őfelsége ellen, vétettem a tiszti esküm ellen. Megbűn­hődtem érte. De bármit tettem is, a hazámért, a népemért tettem. Tiszta a lelkiismeretem. Maga mellett kitanultam a cipészmesterséget. Nem ma­gam miatt, a családomért, hogy kenyeret tudjak adni a kezükbe, ha egy­szer kiszabadulok. Ne faggassuk hát a múltat! MEIXNER (feláll, néhány tétova lépés után Lenkeyhez lép, a vállára teszi a kezét): Ön tanult ember, ezredes úr, és talán bölcs is. Jól teszi, ha tart a besúgóktól. Undorító népség. De nemcsak magukat figyelik, bennünket, osztrákokat is. A császár éppúgy fél a saját népétől, mint önöktől. LENKEY (döbbenten néz rá): Arra gondol, hogy esetleg én is ...? MEIXNER: Arra gondolok, hogy a kegyelmet ki kell érdemelni. . . Manapság besúgók figyelik a besúgókat. Ezért nem is sértett meg a feltételezése. Va­lóban, akár besúgó is lehetnék, hiszen nagyon sokan megfordulnak a mű­helyemben ... Jobban keresnék vele, mint a bakancsfoltozással. Csakhogy engem tisztességre tanított az apám, éppúgy, mint önt. Igaz, nem vagyok nemes ember. Az én tenyerem a kalapács nyelétől kérges, nem a kard markolatától, de itt belül (a mellére mutat) épp olyan szív dobog, mint az öné. LENKEY (föláll, megöleli Meixnert): Bocsássa meg a hitetlenségemet, mester! ön nem az ármálison, hanem a szivében nemes. Ennyi csapás után föl- őrlődnek az ember idegei. MEIXNER (megtapogatja Lenkey hátát, majd mindketten visszaülnek): ön­nek kétszeresen is nehéz. LENKEY: Szegény öcsém, János, beleőrült. Ennek is én vagyok az oka. Én írtam neki Galíciába a titkos leveleket, én hívtam haza (elfordul, megtör- li a szemét). Én temettem el itt Aradon, az öreg temetőben. Micsoda dél­ceg, erős ember volt... tábornok... Ha nem ily gyászosan alakulnak a hadiesemények, ma már a lengyel grófnő, Szeráf ina Potocka férje, és leg­alább egy hadosztály parancsnoka. Milyen boldog voltam, amikor Perczel bennünket választott maga mellé a tartalék sereg élére! Együtt a két Lenkey. Szegény apánk, ha megérhette volna ... Még ima sem értem, ho­gyan került Világosra. Betegszabadságon volt. Azt tudom, hogy Görgey levelet küldött neki az utolsó napokban, fölszólítva a szolgálattételre, vagy betegsége igazolására. Kossuthék ekkor már menekültek, ö meg, ahelyett, hogy hozzájuk csatlakozott volna, Görgeyvel masírozott Világosra. De miért? Hiszen a főparancsnokkal utálták egymást! Tudván tudhatta, hogy ha a többi tábornok kegyelmet kap, őt akkoris felakasztják a század galí­ciai szökése miatt. Rajtam kívül szinte senkije sem volt magyar földön... Mondja, miért tette? 8

Next

/
Thumbnails
Contents