Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Loboczky János: Dümmerth Dezső: A két Hunyadi
gerio, Zsigmond egykori tanácsosa és az itáliai humanizmus egyik első magyar- országi terjesztője „inspirációs lehetőségének” a felvetése az 1440-es ország- gyűlésen a rendek által elfogadott dekrétummal kapcsolatban. Ennek a fontos dokumentumnak árnyalt, a benne lévő fogalmak tartalmának pontos elemzése egyébként szaktudományos szempontból is figyelemre méltó fejezete a műnek. („A rendek tömegei és a koronaeszme.”) Érdekesen mutatja be a könyv a reneszánsz és a kereszténység kapcsolatát, valamint Platon eszméinek a hatását. Mindemellett talán a legéletszerűbb rész a nándorfehérvári diadalról, annak előzményeiről és lefolyásáról szóló fejezet. Ezeken a lapokon mintha tényleg történelmi dokumentumjáték bontakozna ki. Az öldöklő küzdelem felelevenítése közben arra is ügyel a szerző, hogy az egyes források által Dugovics és Ka- pisztrán szájába adott kérdés-feleletnek a kor vallásos szemléletéből fakadó lelki rugóira rámutasson. A könyvnek nagyobbik felét teszik ki a Mátyás királyról írott fejezetek. Az események, a hatásmechanizmusok „lát- tatása” itt is fő erénye a szerzőnek. Ugyanakkor véleményünk szerint egyenetlenségek gyengítik az egyébként pozitív hatást. A diplomáciai sakkhúzásokról és a hadjáratokról eleven képet kapunk, de például Mátyásnak az állam- szervezet megújítására tett intézkedéseiről, eredményeiről alig esik szó. Az uralkodó jellemének kettősségéről írottak viszont nem erőltetetten újszerűek, hanem találóak is. Beatrix szerepét illetően azonban a szerző álláspontját már túlzónak érezzük. Hogyan értékelhetjük Dümmerth teljesítményét a könyv egészét tekintve? „A történeti eseményeket mindenesetre nem a matematika szabályai irányítják” — vallja az író a nándorfehérvári csatát felelevenítő rész lezárásaként. Ugyanakkor — tehetjük hozzá — mégsem pusztán szubjektív szándékok és tettek kusza halmaza. A történetírásnak ebből következően éppen az a legnagyobb nehézsége, hogy elkerülje mind a sematikus leegyszerűsítés Szkülláját, mind pedig a szubjektivisztikus torzítások Kharübdiszét. Az utóbbi kb. egymásfél évtizedben a korábbi egyoldalúságok elkerülésének jegyében egyre több olyan történeti tárgyú munka látott napvilágot, amelyek egy-egy kor személyiségeit, eszméit vagy éppen diplomáciai viszonyait tárták fel. Szerzőnk könyvei is ezek sorába tartoznak. Élvezetes stílusával emberközelbe hozza a történelmi események szereplőit. Alapos ismerője az uralkodó dinasztiák szövevényes kapcsolatainak. Biztos kézzel vezeti olvasóját a diplomácia avatatlanok számára dzsungelnek tűnő világában. Tehát történelmi tudatunkat, ismereteinket bővítő, jó értelemben vett ismeretterjesztő munkáról van szó. Mindezek mellett azonban nem hallgathatom el bizonyos, fenntartásaimat sem. Több helyen megfigyelhető a történelmi személyiségek szerepének az eltülzása (például Kapisztrán és Hunyadi János esetében). Az eszmetörténeti vizsgálódás mellett nagyobb gondot lehetett volna fordítani egy szélesebb társadalomtörténeti háttér megrajzolására. Ennek hiányában féloldalas a szerző által megírt történelmi portré. Bizonyos szempontból intuitív történetírói módszer jellemzi az írót. Jellemző, hogy Platon híres barlang-hasonlatát idézi, amikor azt fejtegeti. miként jelennek meg a múltat vizsgáló előtt az eltűnt események („Vízió Magyarországról.”) Érzékelhető a könyvben egyfajta idealizált szembeállítása a XIII—XV. és a XV. század első felének. Az 1439. évi 3. törvénycikkhez például ezt a kommentárt fűzi: „Hol voltak már ekkor az ország történetének korábbi mélypontján, a tatárjárás idején a királyt és az országot életük kockáztatásával, feláldozásával is védő nemesek?” Ez a megállapítás a tényeknek nem egészen felel meg. Persze nem lenne igazságos néhány kiragadott példa alapján sommásan ítélkezni a könyvről. A kötetet záró irodalmi tájékoztató is jelzi, hogy a szerző elmélyült kutatómunkájának eredménye ez a kiadvány. Befejezésül még egy eddig nem említett értéke alapján ajánlhatom minden történelembarátnak „A két Hunya- di”-t. Nevezetesen álpátosztól mentes emelkedett hazafias szemléletéért. Hadd álljon itt jellemzésül Vitéz János Frigyes császárhoz intézett beszédéből egy részlet, amelyet 1455-ben a birodalmi gyűlésen mondott el a török fenyegetés árnyékában: „A magyarok mindenkor izzadsággal és vérrel borítva mindig maguk vetettek számot szorongatott helyzetükkel: soha ki nem tértek az olyan küzdelem elől, amelyet hazájukért és hitükért kellett megvívniok, hanem a veszedelem oroszlánrészét maguknak követelték és viselték is.” Loboczky János 93
