Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Loboczky János: Dümmerth Dezső: A két Hunyadi

és legkényelmesebb bizonyítéka.” Hogy itt, e latin közmondás és az író mor- fondírozása között még hány kérdést lehetne feltenni, az az írói elhallgatás dolga, de akkor sem jutunk a dolgok végére. Mert Abody valahol a szakma és a társadalom szegénylegényei között nem ismerte ki igazán magát. Azt hitte, itt is úgy van, mint a Bibliában: Dávid parittyája ama bizonyos kővel eltalálja a hatalmas Góliátot. De hol van manapság ekkora célzás, ekkora kő

és ekkora kegyelme a mindennapi létnek.

Nem szociográfiai munka ez a kötet, még csak nem is irodalmi barangolás, bár kiegészítései arrafelé mutatnak. Nem is szociológia! De aki kritikával és megértéssel olvassa, annak üzen az írói fájdalom és megélés olykor igen keserű bölcsessége!

Farkas András

Dümmerth Dezső: A két Hunyadi

Dümmerth Dezső új könyvével azt a „történelmi utazást” folytatja, amelyet „Az Árpádok nyomában” és „Az Anjou- ház nyomában” című munkáival kezdett el. Most megjelent írásában a szerző a két Hunyadi, a törökverő János és a legendás emlékű Mátyás király dicsőséges tettekkel, de súlyos megpróbáltatásokkal, ellentmondásokkal is jellemezhető időszakát rajzolja meg.

„Szent forrást őrzök védő nimfája e helynek / Alszom míg zsongít vízcsobogás moraja. / Hogyha e márványtálhoz lépsz, ne zavard meg az álmom / Kímélj, szó nélkül mosd le magad,vagy igyál.” E XV. századi felirat kétszer is szerepel a könyvben: mottóként, majd a Mátyás uralkodásának kezdeti időszakáról szóló fejezetben. Ez az ismétlődő lírai motívum is jelzi, hogy nem klasz- szikus értelemben vett tudományos monográfiáról beszélhetünk, amikor a könyv műfaját akarjuk meghatározni.

Dümmerth előző kötetében (Az An- jou-ház nyomában) maga is egyértelműen történelmi esszének nevezi írását. Ott arról szólt, hogy az író a történelem folyamatából annyit emel ki, amennyit jónak lát, és igyekszik úgy bemutatni, az eseményeket, intézményeket, hogy azok „maguk beszéljenek az olvasónak”. Az így felfogott történelmi esszé a „do- kumentumjáték”-hoz is közel áll szerinte. Említett kötetének előszavában mindezekhez még azt is hozzáteszi, hogy az írót óhatatlanul jellemzi egyfajta „saját szemüveg műve megírásakor”. Mindezt azért idéztük fel, mert legújabb munkáját is ez a módszer jellemzi. A kérdés tehát az, hogy valósítja meg az előbb idézett „programját” a szerző ezen az izgalmas történelmi anyagon,

amelyet már oly sokan oly sokféleképpen dolgoztak fel. Milyen történéseket, eszméket emel ki a korból? Mennyire életszerű és hiteles, ahogy ezeket „átvilágítja”?

A könyvnek mintegy vezérfonala a magyar királyeszme módosulásainak a bemutatása Zsigmond uralkodásától Mátyás haláláig. A nyitó és a záró fejezet közvetlenül is ezzel foglalkozik. Ezekben árnyalt képet kapunk a szerző által kiemelendőnek tartott sajátosságok (őstisztelet, állami szuverenitás, központi királyi hatalom, nyugat-keleti egyensúlypolitika, hajlandóság az idegenek befogadására, a latin kultúrkör sértetlenségét őrző határszerep) eredetéről és változásáról. Zsigmond uralkodását, a Hunyadiak korát megelőző periódust is főként abból a szempontból vizsgálja, hogy az említett vonások miként torzulnak el az Árpád- és Anjou-házi állapotokhoz képest. A befejezésben pedig Mátyás személyiségével kapcsolatban éppen azokat a tulajdonságokat emeli ki, amelyek a király eszme újbóli megerősödését eredményezték, kivéve az ősök hagyományához való kapcsolódást, hiszen a Hunyadiak nem büszkélkedhettek rangos elődökkel.

Másik szembeötlő jellemzője a tanulmánynak Dümmerth látásmódjának művelődéstörténeti jellege. A szerző egyrészt nagy súlyt fektet a reneszánsz és a humanizmus újfajta értékekét hozó világának bemutatására, első magyarországi képviselőinek emberi portréjára (Vitéz János, Janus Pannonius). Tagadhatatlan értéke a könyvnek, hogy ezzel összefüggésben igyekszik elkerülni a már jól ismert kliséket. Üjszerű, de nem megalapozatlan gondolat például Ver92