Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Farkas András: Abody Béla legújabb vallomása
Könyvekről Abody Béla legújabb vallomása A Szépirodalmi a múlt év második felében jelentette meg Abody Béla újabb kötetét Arcok, képek, önarcképek címmel. A felhorkant érdeklődésre és sikerre jellemző, hogy Egerben is pillanatok alatt elfogyott. Miért is? Az író, ez a két lábon járó és csak a lényegre, annak meglátására teremtett lelkiismeret, angyal vagy szörnyeteg beleszületik ebbe a világba és nem tud mást tenni, mint amit a belső rendje rákényszerít. Már a költő is elmondta — és ez érvényes Abodyra is —, hogy „csak én tudok versemnek hőse lenni”, írónk eddigi egész életén át nyomon követhető az a megunhatatlan szándék, hogy bármily áttételesen is, de csakis és kizárólag önmagáról akar vallani. Ügy látszik, ez az igazi alkotó dolga. Legalábbis napjainkban ez, hiszen Déry is, legjobb munkáiban mindig önmagára osztotta a főszerepet. De maradjunk Abody Bélánál. Ezt a kötetét is többször átforgattam. Alcíme: Szegény jó öreg Béla bácsi tündöklése és bukása, töredékekben, számos elhallgatással és füllentéssel. Arra utal, hogy előre felmentést kér, ha netalán az olvasó, az író remélt cinkosa, a kötetben szereplő írásokban finánclábat talál és megbotlik benne. Vagy netalán a logikai sorrend megválaszolatlan kérdéseket borítana ki a nehéz szántás barázdájára? A kötet főcíme az 1975-ben megjelentetett „félidő” feliratot viselő írásműnek az alcímét hordja a felzeten, így tehát ezt az írást akár ama kötet folytatásának is lehetne felfogni. De nem az. Az 1975-ös Abody Béla más hangnemben írt, más hangulati töltésekkel, másképp, máshová kanyarogtak mondatai, gondolatai. Indulatai akkortájt sem voltak egy jólnevelt diplomata érzelmi kitörései. Benne mindig is az igazat mondás szenvedélye, az egyszer tisztességesen és fenntartások nélkül megélt éiet visszatarthatatlan őszintesége munkálkodott. Azt írta, azt mondta, amit belül felfogott, és írás közben is mindig ez a lényeg. A vallomás, amit a kihívás belőle kikényszerített. Minden benyomás, minden emberi csata, minden mások által leírt mondat, a mások gesztusa, cselekedete, még az is, hogy más író egy-egy jelentős kötete megjelent; vagy látott egy darabot, vagy észrevett a tanügyben valamit. Vagy akár alkalmat adtak neki kritikát mondani, szerepelni, fellépni. Minden szerepet váltott és vált ki belőle, amit a dramaturgia vagy a belső illemkódexe szerint kellett eljátszania, tennie vagy végigháborognia. Akkor, 1975-ben az a hangnem az akkori Abody Béláé volt mindenestül. De valahogy azzal a mértéktartással, hogy „most vagyok félidőben, Déry is elmondta amúgy a magáét az ítélet nincs című vaskos kötetében, miért ne tegyem én is?” Most és itt másról van szó. Ma is hiszi, amit előző kötetében leírt: „Az igazi tehetség nagyon jól megérzi népe erejének és saját gyöngeségének pillanatait: a küldetés és az exhibició határai csak a bomlott agyban mosódnak el.” Ez az alapállása erre a most ajánlott kötetére is érvényes. Csakhogy Abody 1985-ben vesztett csaták után számol be írásaiban éppen az utolsó tíz esztendejéről, megcsapatásairól, kiábrándulásairól, vesztéseiről. Mint az országúton fél- holtan fekvő, elgázolt, úgy tekint mesz- szire, kissé azok után, akik elgázolták és cserbenhagyták, főleg azok elébe, akik segíthetnének rajta és akik segítenek neki. Nem panasz ez, az írás maga hétköznapi módján, inkább keserűség. Olyan kitörés, ami a nyűgös ember és a felhe- vülő próféta közötti ösvényen, innen is, onnan is bizonytalan távolságban azért hangzik el, mert hiszi, hogy meghallják. Ez a hallás iránti olthatatlan szomjúság a kötet gyújtóanyaga. Fekete-fehérben írja meg barátait és az álnokokat, akik balsorsát előidézték. Ez a tollal elvégzett szobrászi munka itt-ott mélyre hatol! Mélyre is sért, mert Abody sebei is mélyek. Az írásból kitetszik, hogy az író alkatánál fogva védtelen, fegyvertelen, mert jóhiszeműsége méretben túltesz testi adottságán. A kötet sok-sok fontos passzusát kiírtam magamnak, de a legtalálóbbnak tartottat ideidézem: „Errare humánum (est). Vagyis magam is ember vagyok. Ez, szóval a tévedés az ember legolcsóbb 91
