Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 1. szám - VÉLEMÉNYEK KERESZTTÜZÉBEN - Sárhegyi István: A házmesterré szelídült sárkány
• Vélemények kereszttüzében A házmesterré szelídült sárkány Ültem az öblös fotel mélyén és nyitott szájjal, hatalmas, kerek szemekkel figyeltem édesapára. Nekem mesélt. Akkoriban még csak sejtettem, ma már — több mint két évtized távlatából — biztosan tudom, milyen sokat jelentettek ezek a félórák számomra. Képzeletem színes, varázslatos tájakon bolyongott, ott, ahol semmi sem lehetetlen, ahol minden könnyedén megtörténhet. Nem csodálkoztam a csodákon, természetesnek tartottam azokat, hittem bennük. Épp ilyen magától értetődően kötöttem barátságot az óriásokkal és a törpékkel, a jóságos varázslókkal és a még jóságosabb tündérekkel, a legkisebb királyfikkal és hercegkisasszonyokkal. Görcsösen markoltam a szék karfáját, remélve, hogy talán így segíthetem diadalra a Jót a Rossz ellen vívott ádáz küzdelmében. Kétségbeesetten szurkoltam a kismalacnak — holott a történetet már vagy százszor hallottam, s jól tudtam a végét — nehogy a kiéhezett farkascsorda ebédjévé váljék. S amikor a Gonosz megbűnhődütt — mert ez így volt rendjén —, megkönnyebbültem, mosolygós arccal dőltem hátra, alig várva a következő estét, az újabb borzongásokat. Mindezek a dolgok akkor jutottak eszembe, amikor két óvodáskorú unokaöcsémmel töltöttem egy napot. Szüleik elutaztak, s megkértek, vigyázzak távollétükben a gyerekekre. A több órás vonatozás és autózás után jómagam is alaposan kimerültem, így megörültem, amikor odaülhettünk a televízió elé, hogy megnézzük az esti mesét. A képernyőn pergő sztori bántóan ostoba, együgyű volt. „Szereplőként” napjaink élővé alakított tárgyai vonultak fel: beszélő, jólelkű porszívó, mérges, ármány- kodó telefonkagyló, bölcs és szófukar mosógép és ki tudja, mi minden. A srácok élvezték a színeket, a sok mozgást, olykor talán még nevettek is. A hanguMesék a süllyesztőben? lat azonban nem ragadta magával őket. Megértem. Kaptak valami pótlékot, valami művit, valami iszonyú mesterségeset és mesterkéltet. Mert — legalábbis nézetem szerint — a mese nem ilyen, vagyis nem ilyennek kellene lennie. Az eset szót sem érdemelne, ha egyedi volna. Csakhogy nem az. Ha végigtekintünk a mostanság divatos gyermekkönyveken, vagy bele-belekukkantunk a bábszínházak repertoárjaiba, akkor rögvest kiderül, hogy nem csupán a televízió sajátja a modernnek nevezett, ám inkább a bugyuta jelzővel illethető mesefajta. A klasszikusok — Grimm, Andersen és társaik — kiszorultak világunkból. Fiaink és lányaink — minthogy nem, vagy csak alig ismerik őket — nem tudják, mitől fosztották meg őket, elfogadják azt, amit eléjük tálalnak. Nekünk azonban kötelességünk eltöprengeni azon, hogy vajon jó úton járunk-e? Nem előzmények nélküli a mai állapot. Már a két világháború közötti időszakban a nemzetközi sajtóban egy olyan irányzat kapott lábra, amely revízió alá vette az addigi szokványos, hagyományos mesék témáját és jellegét. Ez a — lényegében meseellenes — alapállás hazánkban az ötvenes években erősödött fel. Ennek prófétái nyíltan hangoztatták, hogy a tündér- és népmesék a középkor, vagy még archaikusabb idők maradványai. Ennek okán vélték, hogy tilos a legifjabb generáció tagjait ilyen avítt történetekkel traktálni. Kedvenc érveik közé tartozott az is, hogy a boszorkányok, a sárkányok, a varázslók hadai szorongást és rémületet keltenek, nem is beszélve arról, hogy egy irreális világkép kialakulását „segítik” elő, mert a valóságban nincsenek csodák, átváltozások, feltámadások, s ha ezt hirdetjük, akkor hazudunk. Bűnként rótták 88
