Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 1. szám - A HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Pécsi István: Volt egyszer egy csapat...
Volt egyszer egy csapat... Négyszemközt Nemes Péterrel, a Magyar Televízió műsorigazgatójával Több mint tíz esztendeje nem találkoztunk, ezért szinte törvényszerűen a messze szökött ifjúságot idéztük, azt a tizenhét évvel ezelőtti időszakot, amikor találkoztunk, amikor közös kulturális érdeklődésünk révén megismertük egymást. Emlékszem hajdani agilitására, irigylendő aktivitására. Szinte mindenütt ott volt, ahol számottevő közművelődési esemény zajlott. Részt kért az előkészítésből, a szervezésből, a lebonyolításból egyaránt. Egykor sok mindenről beszéltünk, de a gyermek, a tinédzser korról, az indíttatásról egyszer sem. Először ezt a mulasztást pótoljuk. — Apám bekapcsolódott a mezőgazdasági technikumok szervezésébe, ezért többször változott a munkahelye. A barokk városban és Hevesen jártam általános iskolába. Aztán Nógrád megye következett. Gimnáziumi tanulmányaimat itt fejeztem be. Az 1959-es érettségi után nem valamelyik felsőoktatási intézménybe pályáztam, hanem Pestre mentem segédmunkásnak, textil átvevőnek. Utána jött a Budapesti Filmstúdió, ahol világosító majd segédoperatőr lettem. Közben technikai érdeklődésem humánná formálódott, s az egri főiskola magyar-történelem szakára felvételiztem, méghozzá sikerrel. Az előző kitéj- rőket nem bántam, ugyanis gyarapodott tájékozottságom, életismeretem, olyan tudnivalókra tettem szert, amelyeket az ifjúsági mozgalomban sokrétűen kamatoztathattam. Már negyedévesként kikértek az alma matertől, s a megyei KISZ-bizottság kultúr felelőseként alkalmaztak. Jó felidézni ezeket az emlékeket, mert a múló esztendők sem tépázták meg őket. Lelkes csapat verbuválódott akkor. Azokkal dolgoztam együtt, akik ma is közéleti töltésű emberek, funkcionáriusok Heves megyében és szerte az országban. Velük öröm volt munkálkodni, ötletekben soha nem fukarkodtunk, s a kivitelezéstől sem húzódoztunk. Az elkötelezettséget kaptam útravalóként hasonló hangoltatású kol- légáimtól> s ez sajátos emberi tartást adott. Vezettem például a filmbarátok körét. Nemcsak diákként, főiskolai hallgatóként, hanem megyei úttörőtitkárként is. Ekkortájt vetítették a tv-ben a Versengő városok című vetélkedőt, Eger párjául Veszprémet jelölték. Azt hiszem 1966-ban készítettem társaimmal együtt azt a filmet, amely a barokk települést mutatta be. Mennyi mindent kellett megtanulnit s milyen szívesen tettük. Rajtoltak a várjátékok. Ezek sikeréért is szorgoskodtunk, méghozzá úgy, hogy elsajátítottuk a francia mintájú szín- és fényjáték fortélyait. Nem lehet elfelejteni azt sem, hogy igein élénken tevékenykedtek a klubok, talán a legjobban az országban. Aztán ott volt az a sok fesztivál, az a számos kulturális program, amelyre mindenünnen felfigyeltek. Dehogy sajnáltuk a szabad időt, lehetőségeinkhez képest teljes erőbedobással munkálkodtunk a sikerért. Ezek az impressziók nem halványulhatnak. Így aztán érthető, hogy az egykor volt kapcsolatok se koptak meg. Hajdani társaim ma is barátaim, összejöttünk, felkerestük egymást akkor is, amikor a fővárosba kerültem, amikor országos úttörőtitkár, majd az MSZMP 78
