Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 1. szám - A HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Évtizedekkel a műemlékvédelemért

középületeinek tervezése során kamatoztatom. Elhatározásom azonban zátonyra futott. Nem voltam elég tehetséges, következetes, határozott? Kár ezen töprengeni, hiszen nem pályáztam sehová, gyökeret vertem. Az igazsághoz persze hozzátartozik az is, hogy seregnyi izgalmas megbízatást kaptam, s ezek szenvedélyemhez kötődtek. Hivatkozhatok arra, hogy én terveztem meg az ország első népi műemlékének, a nagyvázsonyi parasztháznak a helyreállítását. Ezt követte a kiskunhalasi szél-, a turistvándi vízi-, a ráckevei hajómalom. Később a falusi kistemplomok jöttek. Ahány vállalkozás, annyi sikerélmény! Az egyik ötlet szülte a másikat. Nagyvázsonyban határoztam el, hogy célszerű lenne megmenteni a múltat idéző falusi települések egy részét. Az elhatározás nyomán formálódott a hollókői rekonstrukció. Egyszóval olyan szerelembe estem, amelyet nem csorbított a múló idő.

3.

A hazai munkálkodás sajátosságait taglaljuk, azokat a jegyeket, amelyeket érdemes felsorakoztatni, mert mások számára is példaadóak.

— Már kezdetben úgy döntöttünk, hogy nem építjük újjá az elpusztult hagyatékot. Meghagyjuk az eredetit, s a renoválás során didaktikus csikókkal, s egyéb módon utalunk a modern kiegészítésre. Ezt az alapállást az is magyarázza, hogy gyakorlatunkat mementónak szánjuk. Azt akarjuk, hogy a ma és a holnap emberei megdöbbenten észleljék: mekkora károkat okoztak az értelmetlen háborúk. Hisszük, hogy így is nevelünk, s az alkotás értelmét hangsúlyozzuk.

4.

Kikötünk a műhelytitkoknál, azoknál a mozzanatoknál, amelyekről igen, keveset tudnak.

— Gyakran kérdeznek bennünket: mennyi pénzzel rendelkezünk, kinek: mit tudunk nyújtani. Nos, évi 280 millió forinttal gazdálkodunk, de nem ez a meghatározó, hiszen szakhatóság vagyunk, s már említettem, az 1949-es törvény egyértelműen megfogalmazta — ezt sajnos a legtöbben elfelejtették —, hogy a műemlékek renoválása, megőrzése, karbantartása a mindenkori használó kötelessége. Mi ehhez csak szellemi hátteret adunk. 1200 alkalmazottunk ezért szorgoskodik, ennek érdekében veti latba képességeit. S ha már itt tartunk, akkor hadd jegyezzem meg, hogy rendkívül megnyugtató számunkra — e nem a mindenkori főnöknek járó tiszteletikör — hogy felügyeletileg az Építési és Városfejlesztési Minisztériumhoz tartozunk. Ez a rendszer ugyanis igazolta életképességét. Sikereinek fedezetévé vált, hiszen korszerű településpolitika nem létezhet okos városrendezés nélkül, s a kincses értékeket integrálni kell a mába. Koordinációs szerepkörünk tulajdonképpen nagyobb zökkenők nélkül érvényesül. Ez akkor is igaz, ha esetenként kudarcok is előfordultak. Sokezren tudják, hogy a Flórián tér kialakítása előtt igen rangos római kori emlékeket} robbantottak fel. Ezt nem akadályozhattuk meg, de azért érvelhettünk — a Fővárosi Tanács illetékesei vették a lapot —, s ha 15 év múltán is, de létrehozták itt Közép-Európa legnagyobb szabadtéri múzeumát. El kell, hogy mondjam, hogy bajaink elsősorban nem anyagi jellegűek. A rajt időpontjában a portással együtt mindössze hét ember foglalkozott az Országos Műemlék Felügyelőségnél eleink örökségének ápolásával, s ők mindössze háromszázezer forinttal operáltak. A mai 280 millióhoz csatlakozik az az 1,2—1,3 milliárd, amelyet az ország költ műemlékvédelemre. Óriási fejlődés ez, mégsem lehetünk elégedettek.

76