Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 1. szám - ANYANYELVÜNK - Szende Aladár: Anyanyelvünk a családban
Akinek bizonyíték kell, gondoljon a Hogy állunk fiatalember című filmre, amelyben ez a kérdés valóságos allergiás és feszítő érzékenységet hoz létre. Ha iskolából hazajön, nem mindig számol be a gyerek, szűkszavú, amit sokszor keserűen viselünk el, de neki okozunk keserűséget akkor is, ha bőbeszédűségében megakasztjuk, belefojtjuk a szót. A legtöbb fiatal nem tudja elviselni a „lelkizést”, beburkolódzik tőle. Pedig a minden irányban nyílt és demokratikus kapcsolat mindenképpen előnyös. Ha ezt sikerül fenntartanunk, akkor gyermekünk hajlandó velünk megbeszélni élményeit, véleményünket kicserélhetjük vele, megvitathatjuk a színházlátogatás és egyéb események tanulságait. A társadalmi gyakorlatnak olyan alkalmai ezek, amelyeket a nyelvi nevelésnek is ki lehet és ki is kell aknáznia. A szűkebb ismeretségi körben lazul fel a társas életnek minden résztvevője, kialakul a sajátos családi vagy társas stílus. Szerencsés esetben még „irodalmi” jelleget is ölthet a társalgás, szellemesen hozzák egymás tudomására gondolataikat, játszanak a szavakkal, a gondolatokkal. Amilyen mértékben pallérozza az iskola a tanulót — a nemzeti nyelv színvonalas használatára nevelve —, any- nyira alkalmas a család és a bővülő társas környezet a „társadalmivá válás” érlelésére. Ehhez a család jelentős mértékben járulhat hozzá, ha a szülőknek kellő nyelvi szemléletük és nevelői tapintatuk van. A diáknyelvet maguk saját fiatalkorukból ismerik, tapasztalhatják ennek gazdagodását is (gondoljanak csak azokra a becenevekre vagy ragadványnevekre, amelyekkel egymást „megtisztelik”, valamint a föd, töri, biosz stb. tantárgyelnevezésekre, de arra a pazar bőségre is, amellyel osztályzataikat emlegetik — főképpen az elégtelent: fa, szigony, karó, nudli stb.). A diáknyelvnek megvan a gyermekközösséget jellemző bizalmas légkört fenntartó ereje és igen régi hagyománya. Fogadjuk el. Más megítélés alá esik a durva és trágár beszéd, amelyet jobbik esetben gyerekünk csak hall, rosszabbik esetben maga is használ. Számos tapasztalatunk van arról, hogy az iskolában — tanári ellenőrzés alatt — a tanulók sem durván, sem trágárul nem beszélnek (vagy ha igen, legtöbbször nem érzik szavaikban a durvaságot és trágárságot), de távolodva az iskola épületétől felveszik a rossz értelemben vett „utcai” vagy éppen „kocsmai” stílust. Márpedig az iskolában nyelvi szempontból sem részesülnek kettős nevelésben. Ha a szülők észreveszik a romboló hatásokat, legyenek éberek: a nyelvi ízléstelenség vagy durvaság a gyerek viselkedését, magatartását is rombolja. Ha nem lépünk föl a beszéd parlagisága ellen, táptalaját tűrjük meg a jellem torzulásainak. Abba a műveltségbe, amelyet a pedagógia plántál bele a fejlődő személyiségbe, beletartozik az anyanyelvi műveltség is, sőt elsőrendben tartozik bele. Hiszen, aki nyelvében műveltebb, az a beszédben is értékeli az igazabbat, a helyesebbet és a szebbet. Szende Aladár 74
