Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 1. szám - ANYANYELVÜNK - Szende Aladár: Anyanyelvünk a családban
arca. Leveszi saját magáról a krisztusi maszkot, látjuk, Aljosa az. Ezután megcsókolja a testvérét. „Ez minden válasz” — mondja a narrátor. A helyzet misztikus emelkedettség és drámai szerepcserék után új, súlyos tartalmaktól telten ismét visszatér kiindulópontjához, a hétköznapi valóság szintjére. Ez azonban így már nem hétköznap többé. (Folytatjuk) • Anyanyelvűnk Anyanyelvűnk a családban Bármilyen erőteljes is az iskola hatása a nyelvi nevelés területén, a család továbbra sem veszíti el ebben a jelentőségét, ugyanis a személyiség társadal- masodásában másfajta szerepet játszik, mint az iskola. Az iskola a maga zárt nevelési és tanulmányi rendjében elsősorban meghatározott — és korlátozott — társas magatartási formákat alakít ki, tehát a kommunikációnak nem minden — társadalmilag értékes — helyzetében igazítja el a tanulóit. A felnövő gyermek, az ifjúvá érő tizenéves viszont a család által lép érintkezésbe a társadalomnak számos olyan szereplőjével, tényezőjével, melyekkel az iskola kevésbé tudja kapcsolatba hozni. A rokonság, a szomszédság, az ismerősök széles köre, mindkét nembeli fiatalok és felnőttek, az utca, a spontán csoportosulások azokat a tényleges társadalmi szituációkat produkálják, amelyeket az iskola jórészt csak ismertetni tud. A tanuló otthon éli a társadalmi gyakorlatot, amikor kommunikációs kapcsolatba lép kortársaival, fiatalabbakkal, idősebbekkel, társadalmi tekintélyekkel, ismerőlökkel és ismeretlenekkel. És mennyi probléma adódik a családban ezenfelül még abból is, hogy a gyermek egyre önállóbb lesz, egyre több a „titka”, amelyről nem szeret otthon beszélni, vagy csak akkor beszél róla, ha erre elérkezettnek látja az időt. Bonyolulttá válik érzelmi élete, rájön az őszinteség különféle veszélyeire, megtanul igazat mondva hazudni, illetőleg hazudva igazat mondani. Éretté válik a humorra és a kritikára is. A szülők sokszor nehéz helyzetbe kerülnek ilyenkor. Meg kell védeniük a gyermeket az utca nyelvének káros hatásaitól, tisztelniük kell érzékenységét, meg kell találniuk azokat a pillanatokat, amelyekben a gyerek közlékennyé válik, fenn kell tartaniuk vele a kapcsolatot szellemi téren, mérsékelniük kell magukat olyankor is, ha a gyermek ballépést követ el, sőt fellázad a családi „kötöttségek” ellen. Különösen nehéz életében a hirtelen fejlődésnek az a szakasza, amikor szinte egy csapásra felnőtté válik, s kialakul benne a társadalmi illetékesség hamis tudata: az az illúzió, hogy ő már független és érett ember. Ez a hamis tudat sokszor ejti az argó áldozatául, mert hiszen úgy gondolja, hogy a durva, sőt ocsmány beszéd a felnőtti érettség jele. Az eldurvulás az egyik oldalon, a túlságos érzékenység a másikon a két véglet, amely között a változások kiszámíthatatlan sokasága teszi nehézzé a szülők helyzetét. Mindenképpen meg kell azonban tartanunk gyermekünkkel a személyes kapcsolatot még akkor is, ha nekünk kell igazodnunk hozzá a fejlődés nehéz időszakaiban. El kell kerülnünk az összeütközéseket (amelyeket néha mi magunk teremtünk talán — éppen nyelvi eszközökkel). Mert tény az, hogy állandóan ismétlődő kérdéseinktől néha megbokrosodik a fiú vagy a leány. 73
