Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 1. szám - SZÍNHÁZ - Szikora János: Gondolatok a Karamazov testvérek dramatizációja kapcsán
menyegző” és „Iván beszélgetése az ördöggel”. Természetes, hogy minden dramatizáló érdemüknek megfelelő figyelemben részesítette őket és vagy különálló jelenet formájában vagy pedig lényeges gondolataikat kivonatolva építették be őket a színdarabokba. A feladat mindkét esetben nehéz, mert részben terjedelmük, részben a bennük kifejtett jelentős filozófiai-etikai gondolatok bonyolult rendszere folytán is szétfeszíteni igyekeznek a drámai forma kereteit. Ráadásul ezek a részletek színpadon még egy stiláris kérdést is fölvetnek, nevezetesen azt, hogy egy alapvetően realista műbe hogyan sétál egyszercsak be a sevillai Nagy Inkvizitor a XV. századból, vagy a kánai menyegző bibliai hősei hol jelenhetnek meg egyáltalán a színpadon? Amikor a „Nagy Inkvizitor” dramatizálásához fogtam, először megkísértett a gondolat: ebből a fejezetből tulajdonképpen önálló színdarabot kellene írni. (Biztos vagyok benne egyébként, hogy ezt a színdarabot valahol, valaki majd el is fogja készíteni.) Aztán mégis megmaradtam eredeti koncepciómnál, hogy megpróbálok olyan drámai anyagot létrehozni, amely kísérletet tesz a regény univerzitásának visszaadására. Első lépésként tehát a Nagy Inkvizitornak a fejezet gerincét kitevő monológját, amelyben a krisztusi szeretet tanítása ütközik a hatalommá merevedett egyházi dogmával, néhány oldal terjedelműre sűrítettem. Ezt követően azonban még mindig nyitva állt a kérdés: milyen szituációban hangozhat el mindez a színpadon? A regényben Iván meséli el a történetet a kisváros vendéglőjében, miközben Aljosa a hallevesét kana- lazgatja. Ez a profán környezet kitűnő háttér a „Nagy Inkvizitor” misztikus emelkedettségéhez, viszont éreztem, hogy rendezőileg mégsem elégedhetek meg ennyivel, hiszen akkor a történet tolmácsolása megint csak társalgássá sekélyesítené a helyzetet. A megoldást a lelkiállapot jelentette, amelyben a regény hősei álmaikat és látomásaikat megélik. Ez pedig az elragadtatás. A Karamazovok közös tulajdonsága, hogy végtelenül érzékeny lelkű emberek, mégha lelki feszültségeiket nagyon is különböző okok indukálják: Ivánnál az intellektuális erő, Aljosánál pedig a misztikus megszállottság szüli a látomásokat. Ezeknek aztán nemcsak tartalma, hanem formája is különböző lesz: Ivánnál novella, tehát műalkotás (A „Nagy Inkvizitor”), Aljosánál pedig egyszerű álom (A „kánai menyegző”), amit nem a papír, hanem csak az emlékezet rögzít. Ügy képzeltem tehát, hogy Iván és Aljosa a történet mesélése alatt fokozatosan elragadtatott állapotba kerülnek; Iván azért, mert közben újraéli azt a művészi látomást, amelyből a történet megszületett, Aljosa pedig azért, mert empatikus képessége révén szinte beleéli magát a valóságos történetbe. Ez az elképzelés a színpadi helyzet gyökeres megváltoztatásához vezetett; az Inkvizitor történet alatt a vendéglő közönsége fokozatosan átalakult a sevillai autodafék kíváncsi népségévé, Iván és Aljosa pedig eltűntek a színről. Iván szövegét a narrátor vette át, majd megjelent Aljosa krisztusi jelmezben és parókában, később pedig Iván mint a Nagy Inkvizitor. A vendéglő zuga, ahol a testvérek beszélgetésüket elkezdték, börtöncellává változik, ahol Iván most már mint a Nagy Inkvizitor folytatja tovább a jelenetet. A testvérek feloldódása a Krisztus, illetve Inkvizitor szerepekben tökéletes. A közönség elbizonytalanodik: valóban ugyanazt a két színészt látja-e? Vagy ezek mások? A történet végét ismét a narrátor hangja intonálja: „Az Inkvizitor elhallgat, és várja a választ. Nyomasztja a fogoly némasága. Az öreg szeretné, ha mondana neki valamit, még ha keserűt, még ha iszonyút is. A végletekig feszített várakozás mozdulatlanságát a Krisztus-figura töri meg: odalép az Inkvizítorhoz és leveszi róla az ősz parókát. Alóla kibukkan Iván 72
