Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 1. szám - SZÍNHÁZ - Szikora János: Gondolatok a Karamazov testvérek dramatizációja kapcsán
Fjodor az első felesége jelenlétében, aki teljes szívéből istenfélő volt, leköpi a szentképet, vagy a Szmergyakov gyermekkorát jellemző villanásnyi mozzanatok vagy, az a történet, amikor Dmitrij megveri a törzskapitányt. Tudtam, ha a regényből nekem a dráma, a drámai alaptörténet a fontos, akkor az ilyen részletek dramaturgiai helyét és színpadi megjelenítésük módját is meg kell találnom. Utólag visszatekintve nem állíthatom, hogy ebben a tekintetben kielégítő eredményt tudnék felmutatni. Mivel jobb híján más nem jutott eszembe, megelégedtem azzal, hogy ezek a jelenetek szinte némajáték- szérűén elevenedtek meg, miközben a narrátor szövege kommentálja a látottakat. Ez a technika azonban itt nem vált be, a jelenetek drámai töltésüket vesztve puszta illusztrációvá váltak. Talán csak egyhelyütt sikerült olyan megoldást találnom, amely színpadilag is megállta a helyét, és az előadások legnagyobb feszültséget hordozó pillanatait tudta megteremteni. Arról az emlékről van szó, amely Dmitrij és Katyerina között játszódott le, amikor a lány készen arra, hogy szüzességét pénzért feláldozza, ellátogat Dmitrij legénylakására. E látogatás alatt Dmitrij képzeletében valóban átsuhan az a lehetőség, hogy a lányt magáévá téve megszégyenítse, ám némi lelkitusa után jobbik énje győz és nagyvonalú, nemes gesztussal átnyújtja a lánynak azt a pénzt, amellyel Katyerina megmentheti apja becsületét. A regényben és a színdarabbal is ezt a történetet Dmitrij meséli el Aljosának. Nem hagyható ki és nem rövidíthető le, hiszen Dmitrij és Katyerina viszonyának megértése enélkül lehetetlen volna. Színpadon elbeszélve azonban ez a történet hosszadalmas és fárasztó, ezért azt a megoldást választottam, hogy amikor Dmitrij elbeszélésének ehhez a pontjához ér: „már megfésülködtem, beillatosítottam a zsebkendőmet, amikor váratlanul nyílik az ajtó és ott áll előttem Katyerina Ivanovna”, a színpadon valóban megjelenik Katyerina Ivanovna és az elbeszélő szituáció egy pillanat alatt drámaivá változik át. Kiszorul belőle Aljosa, és döbbenten nézi, amint Dmitrij megerőszakolja, majd megszégyeníti a lányt. Katyerina ekkor eltűnik, Dmitrij pedig fölnevet öccse riadt arckifejezése láttán: „Ne félj, na hallod?... Becsületes ember vagyok én, ha támadnak is aljas vágyaim. Nyugodj meg. Csak egy hajszál választott el ettől a pokoltól, de valójában nem történt semmi!” És ekkor pontosan megismétlődik az előbb látott jelenet első fele. Katyerina ugyanúgy jelenik meg, Dmitrij ugyanolyan testtartással közeledik felé, ám abban a pillanatban, amikor ismét rávetné magát, a színész hirtelen vált, zsebéből pénzt húz elő és átnyújtja a lánynak. Az ismétlésnek, az események visszajátszásának ezzel a technikájával nemcsak annyi történt, hogy az elbeszélt esemény láthatóvá vált, hanem megelevenedett mellette egy másik esemény is, megelevenedett a „máshogy is lehetett volna”, jelezve, hogy nemcsak az tartozik a valósághoz, ami megtörtént vagy ami történik, hanem az is, amely még nem történt meg, de az emberek képzeletében mint lehetséges történés már benne van. Az elkövetett bűn és a bűnös gondolat egyaránt létező tényező. Ez a felismerés ébreszti majd fel később Ivánban a bűntudatot és a bíróság előtti tanúvallomás őrjöngő, zilált mondatai mögött is ez a könyörtelen logika fénylik: „Szmergyakovtól kaptam, a gyilkostól... (—) ... ő ölte meg apánkat és nem a bátyám, ö ölte meg, de én sugalmaztam ... Ki nem kívánja az apja halálát? ... (—) ... Nyugodjanak meg, nem vagyok őrült, csak gyilkos.” A regény cselekményének fő vonala végig a realitás síkján mozog. Ebben azonban szerves helyük van az álmoknak és a látomásoknak is. Három megkülönböztetett jelentőségű epizód tartozik ide: „A Nagy Inkvizitor”, a „kánai 71
