Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 1. szám - SZÍNHÁZ - Szikora János: Gondolatok a Karamazov testvérek dramatizációja kapcsán
nak és természetének megismerése az, amely az értelmet új és új rohamra készteti, mert nem szűnik bennünk a vágy és a remény, hogy az értelmetlen, iélektelen és brutális emberi cselekvések egész történelmünket jellemző és már-már törvényszerűnek tűnő sűrű ismétlődése mögött megpillantsuk és felismerjük a világ igazi akaratát. E kísérteties univerzumban való bolyongásunkhoz kísérőt is ad mellénk az író: Aljosát. Az ő naiv, a kolostor steril tisztaságú világához szokott pillantásai vezetik tekintetünk, s mintegy társul fogadott szemtanújává válunk a legvégletesebb ellentétek összecsapásának; féktelen gyűlölet és féktelen szeretet, végtelen gyöngédség és végtelen brutalitás, minden létező iránt érzett felelősség és minden létezőn áttipró szenvedély, költészet és mocsok, tragédia és burleszk, misztikus bölcselet és infer- nális téboly váltják egymást hajszolt ritmusban. Ebben az extenzív és inten- zív-ív teljességben valóban elbizonytalanodik a dramatizáló, aki szintén ellentétes tendenciák csapdájába szorult. Egyfelől szeretné drámai formában visz- szaadni a mű totális gazdagságát, másfelől viszont számolnia kell azzal a könyörtelen tényezővel, amellyel regényírónak soha: az idővel. De az én számomra a dramatizációkból mégsem azok a mellékszálak hiányoztak, amelyek a drámai sűrítés elemi követelményének estek áldozatul, hanem azok a mozzanatok, amelyek révén a regény univerzalitása észlelhetővé válik. A mű tele van drámai robbanások sorozatával, amiket vagy megelőz vagy utólag kísér a szereplők lelkében lezajló erkölcsi, vagy ösztönélet konfliktusainak elemező bemutatása. Ezt az író hol párbeszédes formában oldja meg, hol pedig írói kommentárban közli. Az általam megismert dramatizációk azonban épp a drámai robbanások bemutatását kerülték ki vagy úgy, hogy teljesen mellőzték, vagy pedig a szereplőkkel egyszerűen csak elmeséltették őket. Ezt a hiányosságot viszont azzal pótolták, hogy monológ, illetve párbeszédes formában az etikai konfliktusokra koncentráltak, amelyek a drámai akciók kirobbanásához vezettek, illetve amit ezek az akciók a szereplők lelkében okoztak. E szemlélet jegyében aztán a regényből olyan színdarabok keletkeztek, amelyekben a szereplők hol intellektuálisan, hol pedig indulatosan társalognak azokról az eseményekről, amiket mi nézők soha nem láthatunk, mert mindig valahol másutt, a színpadi téren és időn kívül történnek. A dramatizációk többsége olyan regénybeli jelenetek drámai megjelenítéséről mond le, mint például Dmitrij verekedése apjával, az iskolás gyerekek megkövezik lljusát, Iljusa megtámadja Aljosát és megharapja, Dmitrij véres akciója az apai ház kertjében, Iván megőrülése a bíróság előtt. Pedig ezekben a legaprólékosabb írói részletességgel kidolgozott jelenetekben nemcsak a cselekmények izgalma köt le bennünket, hanem az a jellemábrázoló erő is, amelynek révén a szereplők egy-egy emberséges vagy embertelen gesztusa, szitkuk vagy elharapott félmondatuk többet árul el róluk, a sorsukról, az életüket egyetlen hatalmas drámává sűrítő szenvedélyes természetükről, mint bármilyen hosszú társasági jelenet. Ezek az epizódok kivétel nélkül bele is kerültek az általam készített dramatizációba, hiszen velük önmagámnak, mint rendezőnek igazán hálás leckét adhattam /öl. Ezek a részletek hallatlanul plasztikusak és sűrűek, mert közvetlenül érintkeznek azzal a mélységgel, ahol a regény drámai magva izzik. Dramatizációjuk ezért egyszerű volt, és jóformán csak arra szorítkozott, hogy kihúztam a szövegből azokat a részeket, amelyek a prózai részletezést tartalmazták. Összehasonlíthatatlanul nehezebb dolgom volt viszont azokkal a drámai mozzanatokkal, amiket az író maga sem jelenített meg, csupán utalt rájuk. Ilyen például az az emlék, amikor 70
