Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 6. szám - VÉSŐ - PALETTA - Farkas András: Vázlat Fábri Zoltán arcképéhez

Trojész hieron ptolietron epersze), de leginkább azért, mert a célratörés, netán a sorson való kifogáson-gondolko- dás nem is áll messze Fábritól. Mekkora színészi és rendezői feladat, akár írói is például, hogy meg akarván szabadulni a katonaság, vagy inkább a katonáskodás nem nekivaló nyűgétől, végigjátssza a nagy nyilvánosság előtt az el- ájulást, az összeesést, hogy aztán úgy történjék minden, ahogyan ő azt kívánta. (Az megint más lapra tartozik, hogy majdnem ezzel a „fordulattal” jut egy, az eddiginél sokkalta veszedelmesebb helyzetbe, amiből már nem ő-maga vágja ki magát, de az az emberi tisztesség, amelyért ő annyit tett művészi pályája során.)

Mert végül is a kérdés így is hangzik, túl a Körhinta, a Húsz óra, a valódi világsiker után is! A mélyen szántó erkölcsi példálódzás, a Hannibál tanár úr, az Édes Anna, a keserű, olykor groteszk vagy szomorú témák, a Két félidő a pokolban, a Nappali sötétség, a Pál utcai fiúk, az Isten hozta, őrnagy úr, a Hangyaboly, a Plusz mínusz egy nap, a Magyarok, a Fábián Bálint találkozása Istennel címet viselő alkotások mit hoztak, hogyan hozhattak felszínre Fábri Zoltánból egy oly korban, amikor Európában végeérhetetlen sorozatban élték meg az emberek, a megalázott emberek a maguk és közösségeik kálváriáját? Mit lehetett egyedivé és örökérvényűvé tenni ezekből a sorsokból, hogyan élte át jóravaló áldozatainak a lelkét, a történelemnek odalökött embereket ez a rendező, a színekben, formákban, a szemet is vakító látomásokban gondolkodó ember itt, Kö- zép-Európában? Végigélte a háborút, utána azt a forrongást, társadalmi zu- bogást is, 1956-ig; utána is, amikor az emberi, erkölcsi, vagy különösen az abszolút igazság keresése sokszor az álmodozások világába tartozott?

És erre a sok-sok kérdésre csak egy viszonylag távolfekvő jelenettel lehet válaszolni. Fábri a beszélgetés során elsorolja, hogy filmjei közben, általában az életében sokat segített, ha a pillanatnyi ötlet — vagy ami annak látszott — váratlan megoldásokhoz vezette. Például említi, hogy a velencei fesztiválon a Húsz órának még talán zajosabb sikere volt, mint Moszkvában, mintha a kapitalista környezetben is jól értették volna mindazt, amit a filmben elmondani szeretett volna. S mikor a kérdező vagy kérdezni akaró újságírók arcán látta a nem leplezhető megértést és rokonszen- vet, amelyet egy idegenből jött, de számukra művészetet hozó embernek kölcsönöznek, otthagyta az asztalt, ahová ültették, a pódiumról lelépett, hogy testközelbe kerüljön mindazokkal, akikkel nem a „rivaldán túlról” akart szót érteni. Akiknek a lélegzetével, a hang közvetlen szenvedélyességével is tolmácsolni akarta azt a gondolatot, hogy mindig azoknak az embereknek a pártján állt, akik ellen az erőszak bűneit elkövették. A kiszolgáltatottság, a riadalom ennek az igen-igen bonyolult kornak az egyik alapérzésévé erősödött, s ha ennek a felmutatásával csak egy kicsit is együttérzésre nevelhette az embereket, alkotásai által, akkor már tett valamit.

Ide kívánkozónak érzem Latinovitsról alkotott véleményét: „Sokan összeférhetetlennek tartották, hisztérikusnak, közösségbe nem valónak. Nem igaz! Minden tette, minden kötözködése, minden indulata, minden sistergő dühe — bármikor, bármilyen körülmények között — mindig a közösség ügyében, s mindig a jobbítás érdekében lobbant. Gyűlölte a középszerűt, a langyost, az elzsí- rosodott agyú tunyaságot, a rosszabbá belenyugvást. Ezt teljes meggyőződéssel állítom. És ennek tanúja akarok lenni.” Éles fogalmazás, célt látó szándék. Nem szándékom ezt az ítéletet kiterjeszteni lobogóként Latinovits emléke fölé, erre nincs is szüksége, de arra igen, hogy az ilyen ítéletek fennmaradjanak. Nemcsak azért, mert Fábri ezt így elmondta, hanem és elsősorban azért, mert van valaki, aki ezt ilyen tisztán, ilyen félreérthetetlenül megfogalmazta, az alkotó ember védelmében. Akad egy ember, aki egy áldozatért utóvédharcot vív.

Túlzásnak is vélhetik, ha azt mondom, hogy a művész, az alkotó élete szakadatlan harc önmagával, önmagáért és szellemi céljaiért. Pedig igen! Most nem rendez, most nem játszik Fábri, most nem szerepel a nyilvánosság előtt. Ennek ezer és egy oka lehet. De mindez nem teszi tétlenné. Ö születésénél, alkatánál, szellemi és jellemi adottságai miatt sem teheti meg, hogy ne dolgozzék. Egy olyan ember, akit képességei, készségei, neveltetése, belső dinamikája a szellemi mozgásra kényszerítenek, nem engedheti el magát. Körülötte lehet csend és nyugalom, de benne — nem. Most a képeivel indul küzdelembe — a gondolat megértetéséért. Mert nemcsak a munka, annak az eredménye, az emberekre gyakorolt hatás is izgatja. Akkor is, ha szavakban ezt be sem vallaná. Neki nincs szüksége arra, hogy meggyőzze

76