Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 6. szám - ÚJSÁGÍRÁS - Magyar Elemér: Milyenek az újságírók?

Naponta várják sóváran — bárhogyan is próbálják leplezni — olvasóik ítéletét. Lehet, miközben környezetüket lapjuk megannyi erényéről győzködik, azt maguk soha a kezükbe sem veszik? Dehogyisnem. Ha tehetnék, egyedül írnák az egészet! S hogy ne legyen feltűnő, mindig más szignót használnának. Tegyük fel, az illetőnek Papp Péter a becsületes neve. Mik hát a variációk? Lehet: -app, -pp, sőt — nemes egyszerűséggel — csak -p. Vagy zárójelben, szerénykedve: (papp). Esetleg a családi és a keresztnév kombinációi. De az is elképzelhető, hogy valami tetszetősebb írói álnevet választanak. Teszem azt: Püspök Pál. Folytathatnám még a sort, de felesleges, mert leleményeikkel úgysem kelhetnék versenyre.

Persze, nem csupán egy ember dolgozik az újságnál. Soha nem voltam még jelen, így csak lelki szemeimmel látom, amint a tervezésnél ott tusakodnak egymással a különféle rovatok a lapba kerülésért. Aztán, amikor már mindenki úgy hiszi, hogy a küzdelem eldőlt, érkezik a váratlan hír: emitt súlyos földrengés volt, máshol puccs, amott meg egy államfő beszélt. S máris minden felfordul a „hírtőzsdén”! Műgonddal létrehozott tárcák válnak pillanatok alatt „értéktelenné”, a dossziék „foglyaivá”. Igaz, bekövetkezhet mindannak a fordítottja is: régen eltemetett események feléledhetnek, porosodó fiókok mélyén „gubbasztó” riportok nem remélt karriert csinálhatnak.

Igen, a csodák három napig tartanak. A szerkesztőségekben csak lapzártáig. Kattog a telex, szüntelenül cseng a telefon, levelek, meghívók érkeznek garmadával. S itt téblábolnak a hivatalokból kiebrudalt panaszosok is. Felboly- dult világ ez, ámbár még nem is említettük a gyakornokokat, munkatársakat, akik reggelente „kirajzanak”, hogy aztán tudósításokkal, hírekkel, információkkal — s ki tudja még, mivel — megrakodva térjenek vissza.

Verba volant, scripta manent — tartja az ismert latin mondás. Vagyis: a szó elszáll, az írás megmarad. Hát, nemigen csodálkoznék azon, ha eme bölcsességet is egy ókori zsurnaliszta eszelte volna ki. Jóllehet, ez éppenséggel nem is mindig így igaz. Mert ki olvas el egy kéthetes újságot? Legfeljebb néhány nyugdíjas. Meg talán egynémely hajótörött. Hm ... Mennyi-mennyi érdekességet hordanak itt össze, hogy aztán — a papírra vetés után — mindezt egy szempillantás alatt örökre elfelejtsék. A rossz nyelvek szerint egy vérbeli tollforgató néhány nap alatt akár etruszkul is megtanul, ha éppen ezt kívánja a legújabb, a „legnagyobb” mű.

Valahol csapda is ez. Rengeteget tudni, mindenről előbb értesülni. Igen, ez a sokat tudás mélységi mámora. Vajon végiggondolják-e ilyenkor, milyen hatása lehet, sőt van a sokszorosított szónak? Ittasan vezetett XY, közlik a hírt. XY környezete persze mulat ezen, s az újságot lobogtatva gúnyolódik. Nem baj, mondhatnánk, hiszen aki részegen ül a volán mögé, az magára vessen. Az ám, csakhogy a kalodákat már a középkorban sem a „kis vétkeseknek” tartották fent, hanem azoknak, akiknek komolyabb bűn terhelte a lelkét. De ezek aztán kivétel nélkül korábbi érdemeiktől függetlenül, ott ücsörögtek a köztéren.

A sajtó másfajta szégyenpadot ácsol. Sajátos érdekei szerint hol rablógyilkosokról, hol csendháborítókról szól. Mikor ezt, mikor azt állítja pellengérre. Jó, jó, de ezzel a dolgokat majdnem azonos rangra emeli az olvasók szemében. Egymás mellé kerül itt a részeg késelő meg a gyorshajtó. Az már csak szerencse kérdése, kiket „pécéznek” ki, kiket nem.

Ha szóba kerül valamely foglalkozás, mindnyájan igyekszünk képzeletünkben felidézni a hozzá társuló tevékenységet. Azt mondom fodrász, s már látom is, amint fehér köpenyében vadul csattogtatja ollóját. Ha ugyanezt az újságíróval játszom, bajba jutok, mert sehogyan sem olyan ember képe bukkan fel, aki íróasztala mellett kuksol, előtte üres papírlapok, s azon töri a fejét, mivel is tölthetné meg azokat, milyen — szimbolikus — hajkoronákba nyírhatna bele.

Apropó! Erről jut eszembe: miért mindig ugyanakkora egy lap? Miért nem lehet egyszer-egyszer nyolc és fél oldalas, vagy éppen kilenc? Aszerint, hogy mennyi közlendő akad. Ügysem hiszi senki, hogy minden áldott nap nyolc meg tizenhat oldalnyi esemény gyűlik össze. Ilyenkor jól jönnek a protokoll anyagok. Tegnap ülést tartott a... S aztán szép sorban az ott megjelentek listája, összes hivatali méltóságukkal egyetemben. Magánvélemény, de szerintem ezeket alig-alig olvassa valaki. Legfeljebb azok, akik ebben szerepelnek. Hasonlóképpen vagyok a hírekkel is, mármint — a szakzsargon szerinti — mínuszosokkal is. Nem csoda, hogy a „fennkölt” vezércikkekkel szemben csak a hátsó oldalon bújnak meg. Pontosan úgy, mint az iskolában, amikor a vásott nebulót az utolsó padba ültetik.

71