Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 6. szám - ÚJSÁGÍRÁS - Havas András: A helyzet
ilyesféle értékelésre, ne adj’ isten kritikára. Lehet, hogy ebben van is némi igazság, de az is lehet, hogy nincs. Engem minden esetre egészen más miatt izgat az a 26 év: a már huszonhat érdekel, nem pedig a még. A korról ennyit... Mostanában sokan és sokat beszélnek az újságíró helyzetéről, arról, hogy keveset keres, kénytelen erejét szétforgácsolni, mert maszekol és hajtja magát. Aki egyébként ezt nem hiszi, annak leírhatnám mennyit keresek, de ez elég olcsó húzás lenne. Szó szerint és képletesen is. Az újságíró helyzete — minfa olyan — egészen más okok folytán kell, hogy foglalkoztasson minket. A fizetés, a jövedelem, ha úgy veszem magánügy. Egyszerűen nem várható el az olvasótól, hogy ez érdekelje őt. Általában is, vagy akkor ha éppen a cikket tartja a kezében. Nincs köze hozzá, ennyi az egész. És milyen furcsa a világ: visszafelé már nem áll fenn ez a tétel. Számunkra nem lehet közömbös sem ez (lásd fizetés) sem más. Más a viszony, nincs mit tenni. Az író ember helyzete tehát inkább más oldalról tűnik izgalmasnak. Ez pedig a többi emberrel való kapcsolata. Persze nem személyes kapcsolatra célzok, bár ez sem árt. Inkább arra, mennyire veszi figyelembe őket, tehát az olvasókat. Mennyire, és hogyan gondol rájuk, mikor ír — és egyébként is. Számit-e a véleményük ... ? Nekik ír? Róluk? Nos, ez tűnik valóban „helyzetnek”. Hallottam olyan véleményt, miszerint a vidéki újságírónak könnyebb: nem szakad el annyira „közönségétől”. Találkozik velük, hisz szembe jönnek az utcán, ott ülnek az étteremben mellettük. Ellentétben a nagyvárosival — ez nálunk Budapest — aki elszakad a tömegtől, hisz ott idegen mindenki. Csak a szerkesztőség létezik, a kollégák és esetleg a család. Hát ennél azért bonyolultabb az ügy ... Sokszor előfordul, hogy egy cikk tetszik a szakmának, de nem tetszik az olvasónak. Körülbelül ugyanennyiszer esik meg ennek az ellenkezője. És most akkor melyik vélemény a fontosabb? És miért van egyáltalán ekkora különbség a kettő között. Ezekre a kérdésekre nem tudok teljes biztonsággal választ adni, talán az életkorom miatt. Van Bálint Györgynek — manapság sajnos kevésbé ismert újságíró, publicista — egy írása az írásról, meg az azzal összefüggő dolgokról. Egyszóval mindenről. Az a címe, hogy A toronyőr visszapillant. Bálint György harminc- három éves volt, mikor ezt megalkotta. Ö Goethe-t hozta segítségül mondandójához. Talán megbocsátja nekem így utólag, ha én őt idézem, már a korkülönbség miatt is. „Aki arra született, hogy lásson, aki arra rendeltetett, hogy nézzen, akit esküje kötött őrhelyéhez, az nem panaszkodhat... Természetesen senki sem olyan szerencsés, mint Lynceus, a toronyőr, senki sem nézheti a világot mindig a toronyból. De ha lent vagyunk a nagy kavargásban, ha látszólag beleveszünk is az életbe, lelkünk mélyén mindig meg kell őriznünk a magunk külön tornyát, és meg kell találnunk néha a madártávlat nagy pillanatait. Különösen azoknak, akik arra rendeltettek, hogy nézzenek, és akiket hűségesküjük köt a toronyhoz.” 69
