Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 6. szám - ÚJSÁGÍRÁS - Sárhegyi István: Tíz gondolat az újságírásról
így volt eddig, s de jó lenne még ugyanilyen számvetést készíteni újabb negyedszázad múltán is. Szegény anyám, ki nem vagy már velem, s aki annyira ellenezted tanár fiad szerinted fura pályaválasztását, ugye onnan messziről, ahonnan már nincs visszaút, elnéző mosollyal hitelesíted, hogy ... érdemes volt ... megérte ... Pécsi István Benne vagyok... TÍZ GONDOLAT AZ ÚJSÁGÍRÁSRÓL írni egy foglalkozásról — kívülállóként — könnyű. Ha viszont az ember a saját szakmáját akarja bemutatni, irgalmatlanul nehéz helyzetbe kerül. Miért? Azért, mert arról nagyon sokat tud. Olyan sokat, hogy ez már-már gátjává válik a tömör, de mégis a teljességet felvonultató jellemzésnek. Hiszen örökkön ott motoszkál a fejben a kérdés: mit vessek papírra, s mit hagyjak el. Ám épphogy megszületik a döntés, máris új meg új gondolatok áradnak parttalanul. így voltam ezzel magam is. Ezért úgy határoztam, csupán fogalmakat keresek, s azt mondom el, mi jut eszembe ezek hallatán. Talán ekképp is kiderül, mint vélekedik a hivatásáról egy-két esztendeje a pályán levő újságíró. PÉNZ Érdemes ezzel kezdeni, hiszen oly kevés van belőle, hogy igazán nem lehet sok szót vesztegetni rá. Nem vagyunk túlfizetve, sőt, megfizetve. Nem, nem a fővárosi lapoknál ténykedőkről beszélek, hanem a vidékiekről. Mi vagyunk azok, akik szinte nevetséges összegekért rójuk a sorokat. S ha valaki nem tudná, teljesítményben dolgozunk. Jó, jó, még szerencse, hogy az agy ki- zsákmányolhatatlan. Amíg az működik, s szüli az ötleteket, addig nincs hiba. A szürkeállomány színes bankókat teremt. Csak egyre nehezebben, egyre nagyobb erőfeszítések árán. S a forintok hiánya faramuci helyzeteket idéz elő. Délelőtt még vállalatigazgatókkal ebédelek, tegeződünk, egyenrangúak vagyunk. Szerencse, hogy ők nem tudják: engem nem kocsi visz a találkozó után a villámba, hanem busz. Az albérletbe.;. PRESZTÍZS Talán az előbbiek miatt is, de egyre kevesebb, kisebb. Nekünk és a szakmának egyaránt. Igaz, ezt még alig lehet érzékelni. Pillanatnyilag az újságíróhoz és az újságíráshoz a tekintély képzete tapad. Bár, ez inkább a múlt öröksége, semmint a jelen érdeme. Ha valahol megjelenünk, már alig van áhítat. Igen, ez a mi „bűnünk” is. A felhígulás veszélyes méreteket öltött. Persze, kiket vonz egy elismertség híján levő pálya? Hm ... A tyúk és a tojás dilemmája? Tény, hogy egyre ritkábban kopogtatnak a szerkesztőségek kapuján a fiatalok. A toliforgatás ma nem a vágyak netovábbja. Jóllehet, még nem tartunk ott, ahol a tanárok. Még nem sóhajtozunk: „Régi dicsőségünk...” 61
