Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 6. szám - ÚJSÁGÍRÁS - Pécsi István: Elégni, nem nyolc órában
Hiszem, hogy mind többen felfogják, továbbrezdül bennük, s fokozott intenzitással sugározzák újabb régiókba. Támadtak, ostoroztak, intrikáltak ellenem. Nem lepődtem meg, mert a simogató fényeket csak az érzékeli, aki a gomolygó árnyak közt kívánta meglelni a hozzájuk vezető Ariadné-fonalat. Ha megtalálta, akkor minek keseregni a nem mellőzhető alkalmi visszalépések, kudarcok miatt. Különösképp, ha azok tengernyi tapasztalattal ajándékozták meg, hogy legközelebb még tökéletesebb vértezetben léphessen a porondra. Nem elsősorban riportokra emlékszem, hanem arcokra, köszönő tekintetetekre. Megsebzettek hálájára, akiknek bizonyíthattam, hogy mindig a tettek, s nem a szólamok számítanak. Néhányan visszajöttek, hitelesíteni, hogy valaha helyesen cselekedtem, amikor mellettünk voksoltam. Csak azt mondhattam nekik: ez a kötelességem, ezt vállaltam. Olyan is akadt, akinek elmeséltem az indíttatást. Volt egyszer három ifjú középiskolai tanár, akiket kisebbségi érzéstől vezérelt, gyötört igazgatójuk támadott. Azok a huszonévesek felmondtak, kijelentették, nem hajlandók vele dolgozni, s elmennek bárhová, ahol háborítatlanul rajtoltathatják közérdekű, a gyerekek javát szorgalmazó elképzeléseiket. Nem hittek nekik, mert a direktor mögött országos potentátok sorakoztak fel, legalábbis széltében-hosszában rájuk hivatkozott, nevükkel takarózott. A rettegés nem dermesztette őket. Télidőben, mínusz tizenkét fokos hidegben kettejük — az egyik én voltam — egy ócska Danuvián „robogott” a hegyi településről a fővárosba, hogy olyan védelmezőket fedezzen fel, akik hiszik is azt, amit hirdetnek. Nem csalódtak, mert akadtak ilyenek. Üjságírók, politikusok, főszerkesztők. ök szereztek állást nekem a rideg Alföld eldugott sarkában, hogy sző- hessem azt a hálót, amelyen fennakad a fondorlat. Így is történt, s akkortól vallom, hogy visszahúzódni vétek, karakterbeli öncsonkítás, amelyért vészes ár a fizetség. Emelt fővel járni viszont felemelő tudat, akkor is, ha nem hullanak a medáliák. De hát mit sugallt Gárdonyi: „Rang és cím? Selyemnyakkendő a csontvázon”. Egyedül persze sose maradtam, mert szövetségesek csak toborzódtak. Velük már közösen mehettem tovább, tévedések — kizárólag a jószándékból fakadóak megbocsáthatok — kátyúin át, de egyre előbbre. Stafétaváltók? Kevesen vannak, de bennük akkor is továbbmunkálok, ha sorsom betelt. Engem idézve, akaratlanul is azt nyomatékolva, hogy nem voltam hiába. Ez talán legszebb, legszerényebb formája annak a halhatatlanságnak, amelyre voltaképpen soha nem tartottam igényt, mert tudom, hogy a mienk csak az a jelen, az a maximum negyven-ötven teremtő év, amellyel megajándékozhat a szerencse istenasszonya. A summázat? Ennyi és nem több. A veszteséglista kétségkívül terjedelmesebb, de a minőség nem mennyiségek matematikai halmaza, hanem annál jóval magasabb valami. Olyan kincs, amelyért érdemes elégni, nem napi nyolc órában, hanem, ha kell, kora hajnaltól késő estig. 60
