Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 6. szám - ÚJSÁGÍRÁS - Pécsi István: Elégni, nem nyolc órában

Elégni, nem nyolc órában

Negyedszázada foglalkozom írással. Ügy is mondhatnám azóta vagyok rabja, elkötelezettje ennek a nem nyolcórás hivatásnak, ennek az életfogytig tartó szenvedélynek.

Tizenévesként a literatúra hazai és külhoni kiválóságai babonáztak meg, s tudatosították bennem azt, hogy a toliforgatás az egyértelmű, a kézzelfogható, a félre nem magyarázható igazság következetes szolgálata.

Az önzés, az öntömjénezés törvényszerű buktatóin hamar túljutottam, a személyes siker szirénjeinek kétségkívül csábító dallamai régen hidegen hagytak. Messze túljutva az emberélet útjának felén már csak a feladat izgat, az, hogy lehetőségeimhez mérten nemes ügyért birkózók oldalára álljak, s viaskodjak — kitartóan, de ésszerűen kompromisszumokra készen — mindazokkal, akik akadályozzák a tisztesség reguláinak érvényesülését.

Váltakozó kimenetelű csatákon edződtem, grafomániások kereszttüzében álltam a sarat. Tudom, hogy nem lesz, nem lehet osztályrészem a végső diadal öröme, meggyőződésem az, hogy egy ősi, s ha lassan is, de csak felfelé ívelő folyamat részeként munkálkodom, mások hagyatékát adom tovább — némileg gazdagítva — azoknak, akik nem riadoznak attól, hogy olyan tűznek lángjainál égjenek el, amely sokakat melenget.

Huszonöt esztendő nagy idő, egyéni jubileum, számvetésre, afféle mérleg- készítésre serkentő.

önkéntelenül is megkérdem magamtól. Megérte? Érdemes volt?

Anyagilag semmiképp. Lehettem volna orvos, kutató, történész, alkotó biológus. Büszkélkedhetnék forintokkal, fényűző hétköznapokkal, kiugró eredményekkel, olyanokkal, amelyeket csak nevem fémjelezne. Fogadhatnám a gratulációkat, örvendezhetnék az egyéni elismerés ezer jelének.

Ezen a pályán ilyesmiről szó sincs. Itt az értetlenség miatt olykor felesleges „szellemi” partikat kell egyre-másra játszani, nemegyszer analfabétákkal — természetesen képletes értelemben — disputázni a megnyilatkozás stiláris fortélyairól'.

Tegnap, ma és holnap egyaránt...

S ezzel még nem teljesült be az Atlasz-sors. Konfrontálni kell soha nem csökkenő energiával. Kardot rántva a demagógia, az érdektelenség a szerviliz- mus folyvást sokasodó erői ellen.

Néha minden tartalékot hadbavetve, legfeljebb az intakt seregekre vigyázva, mert azok nélkülözhetetlenek az SOS-helyzetek kivédésére.

Hányszor szembesültem a középszerrel, amely az intelligencia gúnyájában tetszelgett, félrevezetve annyi szövetségesemet.

Nem borzasztott meg a kenetteljes, a humánus öltözékben páváskodó fenyegetés. Előbb félrehúzódtam, mégsem kerülhettem ki az egymás utáni kényszerű találkozásokat.

Farkasszemet nézve jöttem rá, hogy csak az orozva közelítő haláltól és a szegénységtől félhet az, aki látja honnan indult és merre tart, illetve hol kíván otthonra lelni.

Igen, ott, azokban a: szivekben, amelyek vele azonos ütemben dobbannak. Nincsenek tengernyien. Sebaj. Keresni kell őket, szívósan, lankadatlanul, unos- untalan ismételve a küldetés lényegére utaló jeleket.

59