Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 6. szám - ÚJSÁGÍRÁS - Sárhegyi István: Beszélgetés Kapalyag Imrével, a MÜOSZ főtitkár-helyettesével
nagyon tevékenyek voltak. Igen ám, de amikor már túllépték a negyvenet, akkor sem következett be a fiatalítás, hiszen még mindig erejük és munkabírásuk teljében voltak, s már a kellő tapasztalattal is rendelkeztek. Most, hogy mennek nyugdíjba, gyorsan — szinte 4—5 év alatt — 60 százalékban kicserélődött a szerkesztőség. Az olvasó alig-alig képes felfogni az átalakulást, nem tudja, kiben bízzon, hiszen naponta új meg új nevekkel találkozik. Egyébiránt az „öregek” és „fiatalok” körülbelül fele-fele arányban vannak a mai gárdában. Ez a hirtelen módosulás is okoz nehézségeket. Mert egy lap megteremti, megalapozza a saját tekintélyét az olvasók előtt, s utána, egyik percről a másikra — én úgy fogalmaztam, s ezzel megbántottam egyes kollégákat —, „faliújság” színvonalú anyagok jelennek meg ugyanott. Mert jött a kezdő, aki még nem idomult az újság profiljához. Jó, jó majd „kinövi” magát, de azért a gondokat a lap és az olvasó egyaránt megérzi. — Ügy hallottam, hogy azért gondolkodnak különféle — a szakmát segítő — terveken. Mondana valamit ezekről az elképzelésekről is? — Nos, kezdjük ismét a pénzzel. Van egy olyan javaslatunk — s nagyon jó lenne, ha elfogadnák —, hogy a főszerkesztők pénzügyi „szabadságát” megnövelnénk. Jelenleg például a külső és belső honoráriumokat mereven el kell különíteni. Azt szeretnénk, hogy a főszerkesztők maguk dönthessék el, milyen mértékben veszik igénybe a külső „munkatársak” segítségét. Azaz, át is csoportosíthatják az összegeket, s esetleg — akár többlet elfoglaltság árán is — jobban megfizetik a belsőket. Számításaink szerint ilyen módon 20 százalékkal lehetne gyarapítani a kollégák keresetét. Továbbmegyek... Említettük már, hogy egyes országos lapok magukhoz hívják a máshonnan beiskolázott fiatalokat, s így „hoppan marad” egynéhány megyei szerkesztőség. Olyan szerződés kellene, mint az üzemekben már régóta, tehát, hogy a régi helyen kamatoztatják a megszerzett tudásukat. így is elképzelhető, hogy az illető nem tér vissza, ám ebben az esetben a taníttatására fordított pénzeket az új munkahelye visszafizetné, átvállalná. Tudom, sovány vigasz, de az „anyaszerkesztőség” így legalább anyagilag nem járna rosszul. Más ... Azzal is meg lehetne próbálkozni, amit régen már egyszer végbevittünk. Nem az akkori, forradalmi változásokhoz hasonlóan, de újra meg lehetne keresni azokat az üzemben dolgozó fiatalokat, akik tehetségesek, tudnak írni. Nem feledkezhetünk el ugyanis arról, hogy a mai munkás- és parasztfiatalok már egy magasabb szintű tudással, felkészültséggel rendelkeznek, tehát nem olyanok, mint mondjuk az 1940-es évek végén. Nem tömegesnek kellene lennie ennek a dolognak, de talán frissítést jelentene. — Ahhoz, hogy igazságosak legyünk, beszélnünk kell azokról a szakmabeliekről is, akik ténylegesen szeretik a hivatásukat, komolyan veszik azt, amivel megbízzák őket. — Teljesen egyetértek ezzel. Ne értsen félre, de említhetek egy közeli példát is. Jómagam 1952-ben lettem újságíró. Először egy üzemi lap munkatársa lettem, majd annak szerkesztője. Ezt követően 28 évig a Népszabadságnál tettem a dolgom, s utána jöttem a MÚOSZ-hoz. Azt hiszem, nem sokat vándoroltam ... A lényeg tehát, hogy — felhígulás ide, színvonalcsökkenés oda — azt az 1800 lapot azért mégiscsak meg kell írni. Bár hajlamosak vagyunk csak a perifériákra koncentrálni, de az tagadhatatlan, hogy a többség rendes, becsületes, megszállottan szereti a szakmát, egyszóval igazi, vérbeli újságíró. S úgy vélem, ez az az alap, amire a jövőben is „építkezni” lehet... Sárhegyi István 58
