Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 6. szám - ÚJSÁGÍRÁS - Sárhegyi István: Beszélgetés Kapalyag Imrével, a MÜOSZ főtitkár-helyettesével
zést. Ez nem kevés. Ahhoz, hogy ez „emészthető” legyen a pillanatnyi gazdasági helyzetben, azt a tervet gondoltuk el, hogy két ütemben hajtanánk végre az emelést. Az elsőben a munkatársak részére, a másodikban pedig a rovatvezetőktől fölfelé levő beosztásban tevékenykedők számára, mert ezeknek — ha nem is megfelelő — mégis magasabb a fizetésük. De haladjunk tovább. Nem oly régen alapítottuk meg a MÜOSZ nívódíját. Az idei sajtónapon osztottuk ki először. Ezt követően is — mindig — hat egyéni és két kollektív nívódíjat ítélünk oda. Ez azért már mégis tisztességes elismerés, ugyanis 15 ezer forint jár vele. A másik... Ezidáig volt a Kiváló Munkáért kitüntetés, amelyet a Tájékoztatási Hivatal elnöke adott át. Ezt kapta a takarítónő, a gépíró, a titkárnő és az újságíró is. Pedig hát — anélkül, hogy a többiek tevékenységét lebecsülnénk — megállapíthatjuk, hogy a toliforgatók hivatása erkölcsiségben, szellemiségben, felelősségben egészen más. Ezért azt javasoltuk, hogy alapítsák meg a Szocialista Újságírásért kitüntetést, amellyel csak őket díjazhatják. Ez forintban is több lesz, hiszen hét darab ezrest is jelent. — Fentebb már részint érintettük az utánpótlás kérdését. De kíváncsi lennék arra is, hogy milyenek mostanság a pályára kerülés feltételei... — Ezt mi is vizsgáltuk legutóbb. Tény, hogy egyre kevésbé vonzó a szakma. A fő ok, hogy a fizetés messze nincs arányban a politikai felelősséggel. Vegyük egy szakmunkás példáját. Elvégzi a középiskolát, s aztán már egész tisztességesen kezd keresni. Nézzük az újságíró útját. Középiskola, majd egyetem vagy főiskola. Ezt követően elmegy egy szerkesztőségbe, legalább egyesz- tendős gyakorlatra, hogy kiderüljön, alkalmas-e erre a hivatásra. Ha igen, akkor jön az újságíró iskola, ami újabb egy év. S így — 26—27 esztendősen — kerül véglegesen valamelyik laphoz, méghozzá meglehetősen gyenge, kezdő munkatársi fizetéssel. Hogy tudnánk akkor idecsábítani orvos, mérnök vagy közgazdász diplomával rendelkezőket?! Ebből a pénzből nem lehet megélni, családot alapítani. Az meg szinte kizárt, hogy a már termelési gyakorlattal rendelkezők jöjjenek ide. Hasznos lenne, de elképzelhetetlen, hogy például egy agronómus valamelyik téeszből 5 ezer forintért erre a lépésre szánja el magát, mikor amott a többszörösét teheti zsebre. — Ezek a gondok érezhetők-e már most is a magyar újságírás színvonalán? — Nehéz kérdés, de azt hiszem, igennel kell válaszolnom. Az agyonhaj- szoltság már önmagában is a minőség rovására megy, akár kiváló, akár közepes képességű emberről van szó. Ráadásul sok olyan jön közénk, aki azt képzeli, itt „villogni” lehet, tehát ez egy olyan pálya, ahol előtérben lehet, és szépen meg is élhet. Vannak aztán akiket a kényelem, a kötetlen munkaidő vonz. Aki viszont képzett, jó szakember, az oda megy, ahol jobb a kereseti lehetőség. Nagyon hasonlatos a dolog a kereskedelmi tanulókéhoz. Oda is az jelentkezik, akit nem vettek fel máshová, mert csak közepes volt az átlaga. Valahogy ilyen kezd lenni az újságírás is, azaz megkapjuk a közepeseket, akiknek ez még mindig egyfajta egzisztenciális „megkapaszkodás”. — Sok szó esett a fiatalokról. Egyáltalán milyen az újságírók táborának korösszetétele? — Hazánkban jelenleg 3800 azok száma, akik hivatásszerűen végzik ezt a mesterséget. Érdekes viszont, hogy ennek csak a fele az, aki „írásra kötelezett”. Ez azért elég nagy aránytalanság... Manapság egyébként egy nagy korszakváltás megy végbe. Ráadásul mindez nem folyamatként, fokozatosan történt, illetve történik meg, hanem ugrásszerűen. Az ország legnagyobb napilapjánál például jelenleg tart ez. Volt ugye egy „vérátömlesztés” harminc esztendeje. Akkor felvettek oda egy csomó 23—24 éves fiatalembert. Ezek sokáig 57
